Szikra Dorottya: Családtámogatási rendszerek Európában történeti perspektívában. [Family Policies in Europe in a Historical Perspective.] In. Simonyi Ágnes (szerk.) Családpolitikák változóban. Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet, Budapest, 2010. 9-19. old.

Szikra Dorottya: Franciaország, Lengyelország, az Egyesült Királyság, a Német Szövetségi Köztársaság, Norvégia és Spanyolország családtámogatási rendszere. [Family Policies in France, Poland, United Kingdom, Germany, Norway and Spain.] In. Simonyi Ágnes (szerk.) Családpolitikák változóban. Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet, Budapest, 2010. 20-42. old

A Teljes írás elérhető itt.

New on-line book on child care institutions in the Visegrád countries:
Download here: manka_goes_to_work_2010

 A teljes cikk elolvasható ezen a linken.

2008. október 1. 
SZIKRA DOROTTYA – LIGETI GYÖRGY
 
 Ameddig mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyar gazdaság a környező országokéhoz képest alulteljesít, a gazdasági verseny nem kielégítő, s az állam a GDP 50%-át centralizálja, addig sem a kormány sem az ellenzék nem tud a gazdaság élénkítését, egyben a szociális feszültségeket csökkentő programot felmutatni. Az egymással évek óta párbeszédet sem folytató kormány- és ellenzéki pártok nyilatkozatai most egybecsengenek, amikor a legszegényebb rétegek szociális támogatásának megvonásáról szólnak, s a számukra nyújtott segélyt további feltételekhez akarják kötni. A közbeszédben jól észrevehetően eluralkodik az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” toposza. Mindeközben egyre aggasztóbb a probléma etnicizálódása, valamint a szélsőjobboldal térnyerése.

  Vonuló Magyar Gárda

„A munkára egyáltalán nem ösztönző támogatási rendszer kitermelte azt a réteget, aki munkát egyáltalán nem akar végezni, megél a biztos és rendszeres havi segélyből. A számos gyermek után felvett támogatások ellenére sem járatják gyermekeiket iskolába, óvodába. Kit terhel a felelősség mindezért? A felelőtlen szülőket. Nem vesznek tudomást a mi kultúránkról, történelmünkről, vallásunkról” – nyilatkozta az egyik észak-kelet-magyarországi falu polgármestere, aki az elmúlt hetekben néhány más polgármesterrel együtt azért tett szert országos ismertségre, mert – a fennálló jogszabályok ellenére – a segélyek kifizetését feltételhez kötötte: a szülőknek munkát kell vállalniuk, a gyerekeket iskolába járatniuk.

Mind a szociális szakemberek, mind a közgazdászok, mind pedig a politikusok véleménye egybehangzóan az, hogy a segélynél mindenféle más jövedelemszerző tevékenység jobb, mivel a támogatások generációkon át állandósítják az érintettek munkanélküliségét, perifériára szorítják őket. A segélyeket a helyi önkormányzatok kasszájából fizeti a társadalom. Ez azért okoz nehéz helyzetet, mert éppen azok az elmaradott térségben lévő, gazdaságilag nehéz körülményekkel küszködő kistelepülések tudják a legkevesebb segítséget nyújtani a helyi rászorulóknak, amelyekben a legtöbb munkanélküli szegény él. A tízmillió lakosú Magyarországon mintegy 170 ezer ember szorul rendszeres szociális segélyre. Ezek az emberek (és családjuk) tekinthetők annak a legalacsonyabb státuszú rétegnek, mely a legiskolázatlanabb, s a legkomorabb kilátásokkal rendelkeznek a jövőre vonatkozóan akár az egészség, akár a munkavállalás terén. A jelenlegi polémia éppen arról szól, hogy ezen „underclass” rétegtől miképpen lehet és kell megvonni a támogatást azzal a címszóval, hogy tagjait munkavégzésre kényszerítsék.

 
Bár a közbeszédben e csoport úgy él, mint amelyik önhibájából veszítette el munkáját, s saját akaratából kerüli a munkavégzést, a tények azt mutatják, hogy koránt sincsen arra lehetőség, hogy az underclass akár kisebb része is legálisan foglalkoztatott legyen. A szóban forgó önkormányzatok úgynevezett közmunka végzésének feltételéhez kötik a segély kifizetést. A közmunka nem számít munkaviszonynak, átmeneti jellegű, a közmunkát végző egyén után senki nem fizet társadalombiztosítást. Jellegéből adódóan nem teszi lehetővé a munkaerőpiacra való visszailleszkedést, a munkavégző képesség helyreállítását, sem pedig az ismeretek, készségek gyarapítását, mivel általában felesleges, a társadalmi élet színtereitől távol eső helyszíneken zajlik, melyet a segélyezettnek más, általában az övéhez hasonlóan alacsony társadalmi státuszú emberekkel együtt kell végeznie. A kutatók szerint a közmunka és más hasonló megoldások erősítik résztvevők függőségét az államtól, önkormányzattól, újabb klientúrákat építenek a szociális szakmának. A jelenlegi diskurzus abba az irányba hat, hogy a már régóta inaktívak szociális és pszichés erősítése helyett a sokszor értelmetlen, erkölcsjavító célzatú munkavégzésre kell a leghátrányosabb helyzetűeket rákényszeríteni: ahogyan a nemrégiben távozott szociális miniszter fogalmazott, „a minimálbérért keményen dolgozók azoknak az igazságérzetét bántja a jelenlegi állapot”.

Társadalmi vita

 A magyar társadalom az 1989-ben lezajlott társadalmi, politikai és gazdasági rendszerváltás óta 2006-ban nézett szembe először azzal a ténnyel, hogy a központi újraelosztás kizárólag az adókból befizetett összegből tud gazdálkodni. A pártok ideológiai hovatartozástól függetlenül a legutóbbi időkig csak ígértek az embereknek, a jólét áráról nem szívesen beszéltek. Médiapolitizálást folytatva saját népszerűségüket féltve nem nyúltak hozzá a legsúlyosabb problémákhoz. 2006-ig váltógazdaság zajlott a politikában, négy évente cserélték egymást a konzervatív, illetve a szociáldemokrata-liberális kormányok. 2006-ban e sorozat megszakadt, s a szavazók a szociáldemokrata párt (MSZP) vezette kormányt újraválasztották, amivel szemben a magát konzervatívként definiáló, de megnyilatkozásaiban nem egyszer szociális demagógiát használó ellenzék (FIDESZ) a szélsőjobb-oldal támogatására is támaszkodva átfogó kommunikációs hadjáratot indított.

 Gyurcsány miniszterelnök hírhedté vált 2006-os beszédében – a korábbi évtizedekben megszokott politikusi hangvételtől és megközelítésről markánsan eltérő módon – lényegében arról szólt, hogy a politikai elit nem halogathatja tovább a legégetőbb kérdésekkel való szembenézést. Választ kell adnia a versenyképesség romlására, a rendkívül magas államháztartási hiányra, az alacsony foglalkoztatottságra, és a nem kellően hatékony és felhasználóbarát jóléti rendszerek problémájára. A beszéd nyilvánosságra kerülését utcai zavargások követték, ugyanakkor – ha lassan is – megindult a társadalmi vita arról, mi az egyén felelőssége a gazdaság versenyképessége, a szociális jólét és az igazságos közteherviselés terén. A közvélemény elől immár nem titkolható Magyarország gazdasági elmaradása a térség többi országától. „Hungary now has the lowest growth in the European Union: just 1.3% in 2007. Unemployment is 8.1%. Romania and, even more humiliating, Slovakia, with their flat-tax regimes, look more attractive.”[1]

2008. március 9-én az ellenzék által kezdeményezett népszavazáson az ország lényegében egyként utasította el a Gyurcsány-kormány által bevezetett vizitdíjat, mely alapösszege 300 HUF ($1.91) volt, s mely az egyén saját hozzájárulása volt az orvosi vizsgálat költségeihez, illetve célja a figyelem felhívása volt arra, hogy a közszolgáltatásoknak ára van. A népszavazás után kormányválság alakult ki, a kisebbik kormánypárt (liberális SZDSZ) kilépett a koalícióból. Ugyanakkor a kormány megkezdte azt a munkát, amit a népszavazást megelőzően éveken át elmulasztott: közérthetően és világosan kezdett kommunikálni a választópolgárok felé arról, hogy miért van szükség arra, hogy az egészségügyi szolgáltatásokért vagy a felsőoktatásért a felhasználók fizessenek (co-payment). Ugyanakkor a magántőkének az állami egészségügyi rendszerbe való bevonásának kockázatairól nem sikerült meggyőzniük a közvéleményt, és így az a liberális párt „magánügye” maradt. A népszavazás által eltörölt vizitdíj, illetve felsőoktatási tandíj egyébként hozzávetőlegesen 40–50 milliárd HUF ($254–318 m), a GDP 0,2%-a.

 Mennyit költ az ország a legszegényebbekre? Pontos összegeket rendkívül nehéz meghatározni, mivel a segélyezés, illetve a különböző támogatások nyújtása önkormányzati hatáskörbe van utalva. A szociálpolitikusok különböző megközelítései szerint az alsó jövedelmi decilisbe tartozó mintegy 1 millió ember támogatására a központi költségvetés mintegy 316 milliárd forintot ($2.012 bn), azaz a kiadási főösszeg körülbelül 3%-át fordítja. Napjaink országos méretűvé duzzadt társadalmi vitája mégcsak nem is erről az összegről szól, hanem annak mindössze jelentéktelen töredékéről, a korábbiakban már említett mintegy 170 ezer ember víz fölött tartásának összegéről, ami a GDP mindössze 0,5%-a. A büdzsé túlterheltsége tehát semmiképpen nem a segélyezés számlájára írható. A most kibontakozott vita hevessége azt jelzi számunkra, hogy mélyebb problémáról van szó, mint a büdzsé sorsa fölött érzett általános állampolgári aggodalom.

A valóság és a médiapolitizálás

Magyarországon a legalacsonyabb a foglalkoztatottsági ráta az Európai Unióban (az aktív korú férfiak esetében mindössze 54,5%).[2] A foglalkoztatási ráta alacsony volta szinte teljes mértékben abból a tényből adódik, hogy az általános iskolát végzettek, vagy abból kihullottak számára – a munkaerőpiac tudásigényének megnövekedésével – megszűnt a munkalehetőség Magyarországon.[3] Ehhez a helyzethez nem alkalmazkodott az oktatási rendszer, amit az OECD PISA-vizsgálatai is tükröznek: Ma Magyarországon a tanulók jelentős része az általános iskola végeztével nem rendelkezik a munkaerőpiacon hasznosítható, rugalmas tudással. Ráadásul ezek a gyerekek többnyire az eleve nehéz helyzetben lévő szülők gyerekei: az oktatási rendszer nemhogy csökkentené, de növeli induló hátrányukat.

Az elmúlt évek állami, valamint az Európai Unió által támogatott programjainak tömege tett kísérletet arra, hogy a munkaerőpiacra integrálja a munkanélküli vagy a kiilleszkedett [excluded] embereket. Ezek a programok azonban csak kevés eredménnyel jártak, s éppen azon rétegek körében mondhatók a legalacsonyabb hatásfokúnak, melyek a leginkább rászorultak. Ennek oka többek között az, hogy olyan szereplők feladata (civil szervezetek, önkormányzatok) volt a munkaerőpiaci bejutás elősegítése, akik maguk is nagyon távol vannak a valódi piaci körülményektől, piaci szereplőktől.[4] Az okok között találjuk azt a körülményt is, hogy a felnőttek képzésének, átképzésének módja életszerűtlen volt, s a szereplők egyike sem volt igazán érdekeltté téve a fenntartható sikerben. A Strukturális Alapok felhasználásának ír sikertörténetét egyelőre úgy tűnik, Magyarország nem tudja megismételni: az EU-s támogatásokat nem sikerül megfelelő hatásfokkal a képzetlen rétegek felemelésére fordítani.

Már az 1989-es rendszerváltás előtt is létezett az országban munkanélküliség és szegénység, annak ellenére, hogy a hivatalos politika ezt nem ismerte el. A munkanélküliség úgynevezett gyárkapun belül volt jelen a rendszerváltás előtt, ami azt jelenti, hogy jelentős számban léteztek produktív munkát nem végző személyek a gyárakban. A nehézipar megszűntével, a rendszerváltást követően nem csak ők kerültek utcára, hanem mindazok, akik a csupán általános iskolai végzettséggel rendelkeztek, és segédmunkásként [unskilled labour] keresték a kenyerüket sokszor a lakóhelyüktől távol eső gyárakban. Miután megszűnt az ingázás lehetősége, szakképesítés, illetve a munkához jutáshoz nélkülözhetetlen network hiányában esélyük sem volt visszakapaszkodni a társadalomba.

Az munkabért terhelő járulékok igen magasak az országban, az ebből finanszírozott közszolgáltatások (az egészségügyi- és nyugdíjrendszer, valamint a foglalkoztatáspolitikai szolgáltatások) színvonalukban nem tükrözik ezt. A munkaerőpiac azonban igen: a vállalkozók ha csak tehetik feketén vagy szürkén foglalkoztatnak munkavállalókat, tehát igyekeznek a járulékok és más adók befizetését elkerülni. A feketén foglalkoztatottak sok esetben nyugdíj, illetve társadalombiztosítás nélkül vannak jelen a munkaerőpiacon. A feketemunka igazi haszonélvezője a középosztály.

A szociális szektor – szemben például az észak-amerikai kollegákkal – gyenge érdekérvényesítő képességű, a sok, egymástól elszigetelt civil szervezet – a Kurt Lewin Alapítvány kutatásai szerint leginkább szervezetszociológiai okokból – nem alkalmas az összefogásra. A szociális képzés Magyarországon csak a nyolcvanas évek második felében indult meg, a szakma tehát még fiatal, ugyanakkor leginkább a tűzoltásra van felkészülve, átfogó stratégia sem a szakma, sem pedig a kormányzati politika felől nincsen. Hiányzik a szféra hatékonyságát mérő indikátor rendszer is.[5]

Az országban nem elegendő az óvodai és bölcsődei férőhelyek száma, ennek ráadásul területi megoszlása is többé-kevésbé konvergens a területi hátrányokkal, azaz a gazdaságilag lemaradó térségekben ezen a téren is kedvezőtlenebb a helyzet. Ennek következtében a 0–17 éves gyermekeket nevelő anyák foglalkoztatásának aránya az OECD országok közül Magyarországon a legalacsonyabb (OECD Family Database 2007). A közoktatás egyre kevésbé tud mit kezdeni a hátrányos helyzetű rétegek gyermekeivel, azokat jobbára fogyatékosnak minősítve igyekszik az óvoda és az alapfokú iskola intézménye elkülönített intézményekbe koncentrálni. Szintén a Kurt Lewin Alapítvány kutatásai szerint a közoktatási intézmények konfliktuskezelési és kommunikációs kultúrája elégtelen. Az etnikai diszkrimináció e téren különösen szembe ötlő, így a romák többsége már gyermekkorban garantáltan a munkanélküliség zsákutcájában találja magát.

Halvány próbálkozás már történt Magyarországon arra vonatkozóan, hogy a segélyezettek számára civil szervezet bankokkal együttműködve mikrohitelt nyújtson. A bankok azonban megfelelő CSR stratégia híján,[6] valamint kommunikációs szempontból terhesnek gondolva a segélyezett rétegek vagy a cigányok ügyének felvállalását nem igazán partnerek ebben. Ráadásul a fővárostól és az innovációs folyosóktól távol eső – első sorban észak-kelet-magyarországi – falvakban általános az uzsora, mely nem egy esetben havi 100%-os kamatra ad hitelt a sokgyermekes, munkanélküli családoknak.

A helyett, hogy az oktatás elégtelenségével, a foglalkoztatáspolitika gyér teljesítményével, a középosztálynak a szegényebb rétegek kirekesztésében játszott szerepével szembenéznének, az ország vezető politikusai a szegények „lustaságát” és a szociális ellátórendszer „nem kellően munkára ösztönző voltát” kárhoztatják. Az állami televízió vasárnap este, főműsor-időben sugárzott politikai vitaműsorában (MTV-1, A szólás szabadsága, 2008. június 1.) a kormánypárt, illetve a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetői láthatóan egyetértettek abban, hogy az állami költségvetést minél kevésbé szabad terhelnie a szociális segélyeknek. Valójában mindkét oldal szavazatokat, illetve a szimpátia index növekedését várja attól, hogy azt üzenik, a legszegényebbek központi költségvetésből finanszírozott támogatását kell megvonni, hiszen „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Azt sugallják, hogy a leghátrányosabb helyzetű rétegek – túlnyomó részt romák – nem a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyok elszenvedői, hanem saját döntésük nyomán kerülik a munkát.

Etnikai dimenzió

Miközben a helyi és országos politikusok arról szónokolnak, hogy mindenkinek dolgoznia kell, a témáról szóló kommunikáció lassan etnikai mezt ölt: Magyarországon a „hátrányos helyzetű” megjelölés sok esetben a legnagyobb és általában véve a perifériára szorított cigányság szinonimája. A „segélyből élés”, csakúgy mint Észak Amerikában a „being on welfare” kifejezés burkoltan annak a rasszista indíttatású beszédmódnak a része, mely előfeltevése szerint a többségétől „eltérő kultúrájú” kisebbség szándékosan vállal családonként az átlagosnál magasabb gyermekszámot.

A magyarországi cigányság a teljes lakosság körülbelül 8%-át teszi ki.[7] Területi megoszlásuk nem egyenletes, jellemzően az ország legelmaradottabb, észak-keleti régiójában, valamint Budapesten koncentrálódnak. A 2003-as adatok alapján munkaképes korúak foglalkoztatási aránya a férfiak esetében 28%, a nőknél még ennél is alacsonyabb: 15,1%. Megszámlálhatatlan kutatás bizonyítja a romákkal szemben jelenlévő általános előítéletességet, s míg az állam a jogszabályok szintjén igyekszik lépéseket tenni a szegregáció csökkentéséért, az állami intézmények is rendre diszkriminálják e kisebbség tagjait.[8]

2006 óta látványos Magyarországon a szélsőjobb-oldal felerősödése. A rendőrség beavatkozását igénylő utcai zavargások – melyekről a nemzetközi sajtó is rendszeresen adott híradásokat korábban – szervezői és aktív résztvevői között megtalálhatók a szélsőjobb-oldali csoportosulások, prominens személyek. Az ország lakosságának jelentős hányada figyelmét keltette fel, hogy 2007 augusztusában megalakult a szélsőjobboldali hagyományokra épülő, nemzeti szocialista szimbólumokat használó félkatonai Magyar Gárda. Az ünnepélyes megalakulás az ország egyik legreprezentatívabb terén, a köztársasági elnök rezidenciája előtt történt. A Gárda azóta több ízben rendezett látványos felvonulásokat olyan falvakban, ahol magas a cigány lakosság aránya, minden esetben rettegésben tartva a szóban forgó etnikai kisebbség tagjait, valamint rossz érzést keltve az értelmiségi réteg körében. A félkatonai szervezet „cigánybűnözésről” beszél, állítása szerint megoldást kínál a jelenségre. Valójában azonban arról van szó, hogy egy, a perifériára szorított, a társadalmi intézmények mindegyike által diszkriminált etnikai kisebbséghez köti a magyarországi bűnözést, s a megélhetési nehézségekből eredő vagyon, illetve életellenes bűncselekmények egyedi elkövetőit egybemossa egy etnikai csoporttal. A félelemkeltő felvonulások mellett a szervezet kommunikációjának egyik pillére a külföldön bejegyzett, súlyosan alkotmánysértő honlap (www.ciganybunozes.com).

A kiúthoz ismét csak a politikai elit és az állam polgárainak felelős magatartása vezethet. Rövid távú politikai sikerek helyett a hosszú távon ható strukturális átalakításokra kell törekedni, melyek alapja a nyílt és tényeken alapuló tájékoztatás, a minél többeket érintő társadalmi vita megindítása. A szegényekre, különösen a rasszizmus és diszkrimináció nyomán partvonalon kívülre szorult etnikai kisebbségekre mutogatás helyett égetően fontos a közszolgáltatások átalakítása, az egyének anyagi hozzájárulásának növelése, a tulajdonosi szemlélet erősítése, egyben az állami újraelosztás olyan átalakítása, amely a leginkább rászoruló rétegek felemelésére komoly erőket fordít. A jelenleg szétszabdalt és nem hatékony foglalkoztatáspolitika és a szociális ellátórendszer integrációja mellett nézetünk szerint megkerülhetetlen a pedagógusok képzésének radikális reformja is. Ha azt akarjuk, hogy a szegény és cigány gyermekek következő nemzedéke ne találja magát a kispadon, olyan tanárokra van szüksége Magyarországnak, akik felkészültek a különböző hátterű gyermekekkel való foglalkozásra, és arra, hogy a gólrugáshoz szükséges készségeket átadják mindannyiuknak.

——————————————————————————–

[1] Hungary’s economy; A Magyar mess; Mar 27th 2008 | BUDAPEST; From The Economist print edition; Hungary may soon be overtaken by its neighbours [http://www.economist.com/displayStory.cfm?story_id=10926685]

[2] Lakatos Judit, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője (2006. április 27.)

[3] Fazekas Károly: A magyar foglalkoztatási helyzet jelene és jövője. http://econ.core.hu/doc/parbeszed/fazekas.pdf  

[4] Sághy Erna: Segélymunkák. Heti Világgazdaság 30 (20) p: 82.

[5] Nyilatkozza az ország legtekintélyesebb és legnagyobb szociális szakmai ernyőszervezetének vezetője, Pataki Éva (Egál, Radio Café FM 9.86; 2008. június 4.)

[6] CSR Communication of Corporate Enterprises in Hungary. Journal of Business Ethics (http://dx.doi.org/10.1007/s10551-008-9678-3) co-author: Ágnes Oravecz.

[7] Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság, 1971-2003. Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2004.

[8] Lásd például a European Monitoring Centre on Racism and Xenophobia jelentéseit.

SZIKRA DOROTTYA
A szociálpolitika másik arca

Produktív szociálpolitika és a “zsidótörvények”1

Az alábbi tanulmányban a hazai szociálpolitika történetének három aspektusára szeretném ráirányítani a figyelmet: egyrészt bemutatom, hogy a kettészakadt szociálpolitikai rendszer, amelynek rendszerváltás utáni történetét legutóbb Szalai Júlia foglalta össze2, nem új keletű jelenség, hanem történelmi konstrukció, amelynek gyökereit megtaláljuk az I. világháború előtt, és kikristályosult formában megmutatkozik a két világháború közötti “szociális állam” felépítményében is. Ez az általam “kétvágányúnak” nevezett rendszer – bár természetesen sok alapvető változáson esett át – sajátos módon mégis túlélte az államszocializmust, és most más formában, mégis hasonló mintázatokat produkálva áll előttünk. Szociálpolitikánk rendszereken átívelő mintázatának legfontosabb eleme a társadalom legszegényebb rétegeinek “munkára fogására” irányuló akarat. A tanulmány második részében bemutatom a két világháború közti úgynevezett “produktív szociálpolitikai” kísérletet, amely az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alappal (közkeletű nevén: “ONCSA”) vált az állami szociálpolitika részévé, és amelynek lényege a munkára képes szegény családfők bekapcsolása a “gazdasági életbe”. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap jelentős eredményeket ért el az általa megcélzott népesség “felemelésében”, azonban fontos azt az eddig elfedett tényt is közelebbről megvizsgálnunk, hogy ezt részben a “zsidó birtokok” kisajátításának útján érte el. 3 A tanulmány harmadik részében tehát azzal foglalkozom, hogy hogyan, mennyiben vett rész az ONCSA az antiszemita törvénykezés végrehajtásában az 1940-es években. Ez utóbbi gondolat szorosan kapcsolódik ahhoz a holokauszt-történeti irodalomhoz, amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a zsidó személyek társadalomból való kizárása, majd elpusztítása mögött jelentős anyagi érdekek húzódtak meg.4 Ennek értelmében a zsidóság kifosztása tudatos, racionális aktusok összességeként is leírható.

A kétvágányú szociálpolitika

Az 1930-as évek szociálpolitikájának vizsgálata során kirajzolódik előttünk egy, a nemzetközi irodalomban “kétvágányúnak” nevezett szociálpolitika képe, amely szisztematikusan különválasztja a különböző társadalmi csoportoknak nyújtandó szociális ellátásokat, és ezzel élesíti a csoportok között már egyébként is meglévő különbségeket. Ebben a rendszerben az egyik “vágány” a kötelező társadalombiztosítási rendszer, amely azonban a lefedett lakosság tekintetében egyre inkább elmaradt Európa nyugati felétől.5 Ennek elsődleges oka az volt, hogy a mezőgazdasági népességet nem vette be a kötelező egészségügyi, baleseti és öregségi biztosításba, tehát jórészt megmaradt annak, ami a századfordulós megalkotásakor volt: az ipari, azon belül is a nagyipari munkások, valamint az állami alkalmazottak privilégiumának. Másfelől a munkanélküliség nem jelent meg a biztosítandó kockázatok között, holott ez Európa nyugati felén, legkésőbb a gazdasági világválság hatására, már megtörtént. Magyarországon a munkanélküliség elleni biztosítás hiánya az egymást követő kormányok tudatosan vállalt politikája volt. Ennek elsősorban az a kétkezi munkások munkához való hozzáállásáról alkotott szemlélet adott alapot, miszerint a munka nélkül lévő személy maga tehet a munkanélküliségéről. Az értelmiségi munkanélküliséggel kapcsolatban nem merült fel a “lustaság”, “érdemtelenség” gyanúja: itt a “rendszer” a hibás. Az 1930-as években az értelmiségi munkanélküliség okait a zsidók túlzott szerepvállalásában, valamint a trianoni határ túloldaláról érkezett értelmiségi bevándorlókban látták. A fizikai munkásokkal kapcsolatban azonban a társadalmi-gazdasági folyamatokba való beágyazottság merült fel ritkábban érvként a két világháború között, és mintha ma is inkább az önhibásságukat hangsúlyozná a politika és a közbeszéd.

A gazdasági folyamatok és a munkanélküliség kapcsolata Angliában Beveridge nagy hatású munkája alapján már az 1910-es években bekerült a köztudatba, a hazai politikai elitben azonban ekkor és a két háború közti időszakban sem tudott gyökeret verni.6 Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint az a tény, hogy a közveszélyes munkakerülés intézménye – a közvélekedéssel ellentétben – nem az 1945 utáni időszak terméke, hanem már 1913-tól létezett, és túlélve a két világháborút, vált az államszocialista rendszer szocialista munkára kényszerítő intézményévé.7

A fenti szemlélet következtében tehát úgy gondolták a döntéshozók, hogy a munkanélküli biztosítás bevezetése “ellustítaná” a munkásokat, végeredményben tehát annak “erkölcsromboló” következményei volnának. Ezzel ellentétes véleményen csupán a szociáldemokraták voltak, akik azonban a Bethlen-Peyer-paktumban mondtak le a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetéséről – az öregségi biztosítás javára. A munkanélküli-segély és a mezőgazdasági társadalombiztosítás hiányának aztán mélyreható következményei voltak. Így a megalázóan alacsony bérért végzett és sokszor értelmetlen közmunka maradt az egyetlen megélhetési lehetőség a munka nélkül lévő “épkézláb” szegények számára. A belügyminiszter véleménye az úgynevezett ínségakciókról jól illusztrálja a szociális problémákról alkotott uralkodó elképzelést: “Az ínségenyhítő tevékenység, amely az első években csak segélyzési akció volt, de amely a későbbi évek során etikai szempontból magasabb értékű szociális tevékenységgé alakult át azáltal, hogy a támogatásra szoruló egyének részére csakis munka ellenében biztosított segélyt: még ebben a fejlődöttebb alakjában sem volt alkalmas a legsúlyosabb szociális kérdések megoldására.”8

Az ínségmunka kudarcának világossá válása után, az állami szerepvállalás kibővülésének lehetőségével párhuzamosan jelent meg a produktív szociálpolitika gondolata, amely szintén abból indult ki, hogy a mezőgazdaságban megfelelő munkát nem lelő szegényeket, erkölcsi és gazdasági megfontolásból is, az eddigieknél hatékonyabban kell munkára fogni. Esztergár Lajos pécsi polgármester és szociális szakember, aki elsőként indított útjára produktív szociálpolitikai kísérletet, így értékelte a kialakult helyzetet: “Szerencsére a külföldi példákból (munkanélküli segély, munkanélküliség esetére szóló biztosítás stb.) idejében levonták az illetékesek a tanulságokat s a munkanélküli segélyezés és egyéb pótlékolás helyébe a munkát állították.”9

A mezőgazdaságból élők, akik ekkor az ország kereső népességének többségét tették ki, az állam részéről minimális segítségre számíthattak, csupán a karitatív gondozásban élen járó egyházak (többnyire a katolikus egyház) által létrehívott szervezetek végeztek az ország több városában jelentős szegénygondozást, ezek azonban a falvakat egyáltalán nem érték el. Mint az a népi írók ebben az időben egyre népszerűbbé váló szociográfiáiból a korabeli értelmiség és politikai elit számára is egyértelműen kitűnt, az ország mezőgazdasággal foglalkozó népességének nagyobbik hányada gyakorlatilag nyomorgott.

Összegezve tehát: a kétvágányú szociálpolitika egyik ága, a társadalombiztosítás valódi szociális jogot ad, függetlenül az illető személy “erkölcsiségétől”, “magaviseletétől”. A szociálpolitika másik ága, a segélyezés a “rászorultság” (rossz anyagi helyzet, vagyon hiánya) és az “érdemesség” egyénenkénti vizsgálatára épül. “Érdemesnek” a korabeli döntéshozók a munkaképteleneket, tehát a gyermekeket, időseket, fogyatékkal élőket tartották, míg a munkaképes korú szegények esetén ennek kritériuma az volt, hogy az illető hajlandó elvállalni a felkínált “ínségmunkát”. A segélyezés mindig bizonyos magatartásformák elsajátítását szabta a juttatás feltételéül, és ezt szociális gondozókon, majd szociális munkásokon keresztül ellenőrizte. Fontos eleme továbbá az, hogy ha valaki nem kap segélyt, az nem kérdőjelezheti meg a döntést, nem fellebbezhet, szemben a társadalombiztosítással, amely kikényszeríthető jogokat ad. Bár már a századfordulón felmerült a mezőgazdasági népesség bekapcsolása a társadalombiztosításba, komolyabb tervezetek nem készültek ez ügyben. Mivel a tömegeket érintő földosztás az uralkodó elit ellenállásába ütközött, a két világháború között a mezőgazdasági munkásság megsegítésének egyetlen kivitelezhető módjául a munkához kötött segélyezés adódott.

A produktív szociálpolitika

Esztergár Lajos az 1920-as évektől kísérletezett Pécs környékén, majd Szatmár megyében a “produktív szociálpolitikával”, amelynek lényege az “alsóbb néprétegek bekapcsolása a gazdasági vérkeringésbe”. Ebből a célból létrehozták a közjóléti szövetkezeteket, amelyek a helyi igényeknek megfelelően, de külső szakmai segítséggel szervezték meg a termelést és az értékesítést. Később, a belügyminiszter kérésére Magyary Zoltán, a magyar közigazgatás világhírű szakembere is bekapcsolódott a munkába, és Tata környékén létrehozták a “mintajárást”, amely a produktív szociálpolitika immár a Magyaryra és tanítványaira jellemző szisztematikus adatfelvétellel (szociális térkép) és bürokratikus rendszerrel (családi “kataszter” felállítása) megtámogatott kísérlete volt.10 Mindezek után 1940-ben emelték állami politikává a produktív szociálpolitikát. A grandiózus program végrehajtására az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) volt hivatott, amelyet a Belügyminisztérium az 1940. XXIII. törvénnyel hozott létre. Ennek irányítását az Országos Szociális Felügyelőségre bízták, melynek élére Esztergárt nevezték ki. Az ONCSA célja a törvény szerint “a leginkább támogatásra szoruló néprétegek erkölcsi és szellemi felemelése útján az életviszonyok javítása és a társadalmi kiegyenlítődés elősegítése; továbbá a népesség szaporodásának előmozdítása”.11 Az alap elnevezése (amennyiben az a “magyar nép”-et kívánta “megvédeni”), és annak fő célja, tehát a “társadalmi kiegyenlítődés” elősegítése a kor diskurzusában egyértelműen jelentette egyfelől a “magyarság” valódi értékeit hordozni hivatott parasztság és szegényparasztság felemelését és, másrészről, a “zsidó”, “német” és más nemzetiségek kiszorítását a gazdasági-társadalmi vérkeringésből.12

A közjóléti szövetkezetek vezetői a helyi közigazgatás irányítói voltak, valamint a Szociális Felügyelőség kirendelt embere. A közjóléti szövetkezeteken keresztül nagyobb összegű kölcsönhöz lehetett jutni telek- és földterület-vásárlás, házépítés, haszonállatok vagy éppen vetőmag vásárlása céljából. Az ONCSA a támogatást a legalább négy gyermekkel rendelkező, nyomorgó vagy nagyon szegény családoknak szánta, abból a célból, hogy nehéz helyzetükből egyszer s mindenkorra kikerülhessenek. A “célzás” utólagos kutatások szerint csak részben volt sikeres, hiszen a legtöbb nyomorgó család a kistelepüléseken élt, a legtöbb segély azonban a kisvárosok lakosainak jutott.13 A kölcsön további feltétele volt, hogy az illető “magyar” legyen, tehát például “németes” névvel nem lehetetett kölcsönhöz jutni (illetve névváltoztatás volt szükséges). Alapvető szempont volt továbbá a “megbízhatóság”, valamint az, hogy az illető család igyekezzen “keresztényi szellemben” élni és gyermeket nevelni. A férfiaktól elvárták a rendszeres munkavégzést, a nőktől pedig a gyermekek “rendes” gondozását. További gyermekek születése a visszafizetett összeg csökkenését vonta maga után. A szabályok betartására az Országos Szociális Felügyelőség által alkalmazott, de a helyi közösségben dolgozó “szociális nővérek” ügyeltek, akik közvetlenül segítették a családokat a “helyes életvitel” elsajátításában.14 Amennyiben a család nem engedelmeskedett az előírt normáknak, az a kölcsön megvonását és visszafizettetését jelenthette, bár a korabeli források alapján az gyanítható, hogy túlságosan sok ilyen eset nem történt.

Az ONCSA viszonylag rövid ideig működött: 1941-től nagyjából 1944 nyaráig, de 1946-ig megváltozott funkcióval még működtek egyes közjóléti szövetkezetek. Mivel a német megszállás idején az Országos Szociális Felügyelőség iratanyaga jórészt megsemmisült15, valamint a háború alatt nem készültek átfogó statisztikákat a működésről, az ONCSA eredményeit csupán megbecsülni tudjuk. Ami bizonyos, hogy 1941-re 78, 1942-re pedig már 92 közjóléti szövetkezet létesült, és összességében 84 000 család részesült valamiféle juttatásban 1943 végéig. Mindezt a törvény által előírt költségvetési forrásokból fedezték, amely a tervek szerint nem lehetett kevesebb 1940-ben 28 millió, 1941-ben 41 millió, 1942-től pedig 46 millió pengőnél.16 Ebből 31 000 család jutott nagyobb összegű kölcsönhöz, és nagyjából ugyan ennyi család tudott háziállatot beszerezni. Becslések alapján összesen nagyjából 12 000 “ONCSA-ház” épült a II. világháború végéig. Ezek a házak – amelyek központi tervek alapján egy- és kétszobás kivitelben készültek – néhol még ma is megvannak, és tipikusan a kisvárosok szélén, telepekben találhatóak meg. Az ONCSA háztelket és földterületet 1943-ban kezdett kölcsön fejében juttatni, ebben az évben összesen 25 000 katasztrális holdat. (A következő évekről nincsenek adataink.) A fenti számok azt mutatják, hogy az ONCSA meglehetősen komoly, összehangolt munkát végzett, még akkor is, ha tudjuk, hogy a programot megelőző felmérés 300 000 olyan nincstelen családot talált, amelyben négynél több gyermek volt, tehát a tervezettnél végül jóval kevesebb családhoz jutott el a támogatás.

 Az ONCSA szerepe a zsidótörvények végrehajtásában

A holokausztba torkolló antiszemita akciósorozatnak központi eleme volt a társadalompolitika, azaz, a társadalmi viszonyok megváltoztatásának igénye, és az ehhez szükséges politikák kidolgozása. Az Imrédy Béla által először 1937-ben kidolgozott “őrségváltás” a gazdasági javak újraelosztását tervelte ki, és azzal az igénnyel lépett fel, hogy a szociális feszültségeket elsősorban a zsidóság kárára enyhítsék.17 Ennek a társadalompolitikának közvetlenül is része volt az ONCSA, amely három és fél éves fennállása alatt a “harmadik” és a “negyedik zsidótörvény”, valamint a zsidók vagyonának zár alá vételéről szóló kormányrendelet végrehajtásában is részt vett, és ezzel az “őrségváltás” programjának egyik fontos végrehajtójává vált.

Az 1941-es, “harmadik zsidótörvény” célja az eugenika gondolatának megvalósítása, lényegében a különböző “népcsoportok”, “fajok” keveredésének megakadályozása volt.18 Ez egyúttal összefonódott a nemi úton terjedő betegségek visszaszorításának céljával, az egészséges utódok születésének elősegítésével, valamint a “keresztény”, “magyar” család megerősítésének céljával.19 A törvény lényegét, mint az köztudott, azok a fajvédelmi intézkedések adják, amelyek értelmében “zsidó nem zsidóval házasságot nem köthet”, illetve nemi viszonyba zsidó férfi “tisztességes nemzsidó nővel” nem kerülhet.20 A tiltó intézkedéseket mintegy kiegészítette a házassági kölcsön intézménye, amelyet a törvény 5. §-a szerint a Nép- és Családvédelmi Alap nyújtott a házasulandóknak. Az ONCSA ezzel a fajvédelmi törvény végrehajtásának egy jelentős tényezőjévé vált. A házassági kölcsönök odaítélését környezettanulmány és a házas felek “pedigréjének” részletes ellenőrzése előzte meg, amelyet a szociális nővérek bevonásával végeztek.

Az 1942-es, “negyedik zsidótörvényt” szintén alapvető fordulatot eredményezett a polgári jogok terén. Ez a törvény volt az első, amely direkt módon belenyúlt a tulajdonviszonyokba, amennyiben elrendelte a “zsidó” tulajdonban lévő mezőgazdasági ingatlanok átengedését. Csupán a “saját élettér számra feltétlenül szükséges” házat és kertet lehetett megtartani.21 Mint Kádár és Vági is megfogalmazza, a törvénynek egyértelműen gazdaság- és szociálpolitikai céljai voltak: a birtokreform elbukásával és a költségvetési források elégtelen voltával a politikai elit egyértelműen arra jutott, hogy “a valóban jelentős gazdasági befolyással rendelkező zsidók javaival lehetett-kellett finanszírozni a reformokat.”22

A törvény első körben a zsidó haszonbérlőknek való felmondást tette lehetővé. A közjóléti szövetkezeteknek “meg kell ragadniok” az alkalmat a földínség enyhítésére az Országos Szociális Felügyelőség körlevele szerint. 23 Ennek értelmében a felügyelőség felhívta a közjóléti szövetkezetek igazgatóságát, hogy “haladéktalanul állapítsa meg, hol vannak illetékességi területén olyan zsidóbérletek, amelyek alkalmasak volnának a közjóléti szövetkezet céljainak előmozdítására”. Ezek olyan területek lehetnének ahol “nagyobbszámú sokgyermekes család haszonbérletére” nyílhatna lehetőség.

A törvényhez kapcsolódó további rendeletek alapján az elvett öt hold alatti birtokokat a vármegyei és városi közjóléti szövetkezeteknek kellett juttatni.24 Az 5-100 hold közöttieket az Országos Vitézi Széknek adták át, a száz holdnál nagyobb ingatlanokat az Országos Földhitel (OFI) Intézet kezelte. 25 A legnagyobb “juttatott” így a Vitézi Szék lett 130 ezer katasztrális holddal, 96 ezer hold maradt az OFI kezelésében és 35 ezer hold a volt tulajdonos használatában (visszabérelte saját földjét). Ehhez képest az ONCSA-nak végül juttatott 20 ezer katasztrális hold föld meglehetősen csekélynek tűnik, az összes elvett földterület (525 hold) mintegy 3.8 százaléka.26 Ez azt bizonyítja, hogy a “zsidó-keresztény őrségváltás” azon célja, hogy a szociális feszültségeket a zsidóktól elvett vagyonból finanszírozzák, gyakorlatilag kudarcot vallott, hiszen az elosztás sokkal inkább politikai, mint szociális szempontok szerint történt. Bár, mint említettem, az összes elvett zsidóbirtokoknak csupán töredéke (húszezer katasztrális hold) került az ONCSA-hoz, ha azt nézzük meg, hogy az ONCSA által összesen kiosztott földterület (25 ezer hold) hány százaléka származott a negyedik zsidótörvény alapján elvett területekből, akkor azt találjuk, hogy a juttatott földek nyolcvan százaléka a “zsidó-keresztény őrségváltás” megvalósulásából származott.27

Az itt-ott döcögő végrehajtás ellenére hatalom nagyon is elégedett volt a közjóléti szövetkezeteknek a zsidó birtokok újraosztásában játszott szerepével. Ezt bizonyítja a zsidó vagyon végső elkobzásáról, az “őrségváltás” betetőzéséről szóló 1600/1944 M. E. rendelet28 előkészítésének levéltári anyaga, amelyben megfogalmazzák az ONCSA-ra váró feladatokat.29 Ez alapján a kisebb ingatlanok újraelosztását leghatékonyabban a közjóléti szövetkezetek tudnák elvégezni “amelyek behálózzák az egész országot és több év óta sok tízezer juttatással ezen a téren megfelelő jártasságot és tapasztalatokat szereztek.”30

Jaross Andor belügyminiszter a fenti javaslatnak részben megfelelő állásfoglalást adott ki a “zsidóingatlanoknak szociális célokra való igénybevétele” címmel 1944. június 6-án.31 Ebben azt javasolja, hogy a kisebb házakat óvodák, napközi otthonok, egészségházak stb. céljára kellene átalakítani. Ezzel a tárca ügykörébe tartozó épületek “építése azokban a községekben, ahol megfelelő zsidóingatlanok vannak, mellőzhetővé válik”.32 Mint fogalmaz: “Ezeknek az ingatlanoknak és ingóságoknak az értékesítésénél és juttatásánál felajánlom az Országos Nép- és családvédelmi Alap feladatainak megvalósítására alakult közjóléti szövetkezetek közreműködését, amelyek az 5 holdon aluli zsidóingatlanok juttatását és a juttatható ingatlanok értékesítését sikerrel, kifogástalanul, rövid idő alatt végrehajtották.”33

 Nincs két ország?

Tanulmányomban amellett érvelek, hogy a két világháború közti állami szociálpolitika alapvetően két vágányon futott. Egyik vágánya a szerződéses munkával rendelkező, főállásban alkalmazott ipari munkások társadalombiztosítása, a másik pedig a magyarországi hagyományok alapján mindvégig munkavégzéshez kötött segélyezés. A munkavégzés elsődleges célja az 1920-as években az erkölcsi nevelés volt. Ebből a rendszerből fejlődött ki a produktív szociálpolitika, amely immár értelmes és hasznot hajtó munkát igyekezett szervezni a rászorulók számára. A produktív szociálpolitika állami politikává emelésével egyidejűleg az “érdemesség” fokozott vizsgálata jelent meg, amely egyre inkább összefonódott a fajvédelem politikájával.

A szociálpolitika hazai kettős logikája azt is jelenti, hogy a segélyezettek, mivel valódi jogosultságokat nem szereznek, mindig sokkal inkább ki vannak téve a politikai áramlatok kénye-kedvének. Az éppen aktuális kirekesztési folyamatok hamar oda vezethetnek, hogy közülük a leginkább rászorulók kihullnak az ellátotti körből. A mezőgazdasági dolgozók szociális jogokból való kirekesztése, illetve hátrányos kezelése sajátos módon – elsősorban az erőltetett iparosítást és a téeszesítést szolgálva – továbbélt az államszocializmusban, és csupán az 1975. II., egységes társadalombiztosítási törvénnyel ért, legalább részben, véget. Ha ismét ugrunk egyet az időben, és rátekintünk a mai magyar szociálpolitikára, akkor azt láthatjuk, hogy annak domináns jellegzetessége éppen ez a kétvágányúság: a társadalombiztosítás és a segélyezés különálló logikája, és az, hogy a segélyezésből nagyon nehéz átkerülni a legális munkaerőpiac és a társadalombiztosítás világába. A környezet természetesen más: ma már nem a mezőgazdasági-ipari tengely, hanem inkább az ország leszakadó kistérségeiben élők és a városokban élők, valamint a felfelé vivő iskolákból kiszorítottak és az iskoláik révén jobb társadalmi pozícióba kerülők között húzódik a szociálpolitika által is megerősített határvonal. Az előbbi csoportban arányain felül vannak jelen a cigányok, ami tovább mélyíti a szakadékot, és ad tápot a többségi társadalom részéről az önhibásság hangsúlyozásának és a rasszista előítéleteknek. Hagyományosan “két országban” élünk, és szociálpolitikai rendszereink – amelyek a politikai és gazdasági rendszerváltások ellenére részben átöröklődtek – éppenséggel erősítik ezt a kettészakítottságot.

1 A cikk alapjául szolgáló kutatást az Oktatási Minisztérium Magyary Zoltán Felsőoktatási Alapítványa finanszírozta. A cikk a Századvég folyóiratnál megjelenés alatt álló tanulmány rövidített, szerkesztett változata.

2 Szalai Júlia: Nincs két ország…? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon. Osiris, Budapest, 2007.

3 Ebben az írásban a “zsidó” és a “magyar”, csakúgy, mint a “cigány” szavakat idézőjelbe tettem első használatukkor. Ezzel azt kívántam jelezni, hogy ezek a fogalmak a többség gazdasági-politikai igényeinek megfelelően folyamatosan újrakonstruált megjelölései voltak olyan embereknek, akik magukat nem feltétlenül jelölték volna meg így, nem feltétlenül tekintették magukat a többség által definiált csoportok részének.

4 A legátfogóbb ilyen munkák: Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. Noran, Budapest, 2005; Kádár Gábor-Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Jaffa, Budapest, 2005. A hazai zsidóság történetével és a holokauszttal foglalkozó irodalomból a tanulmányhoz felhasználtam még többek között: Randoph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1-2. kötet. Belvárosi, Budapest, 1997; Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000

5 Ehhez lásd Szikra Dorottya: Társadalombiztosítás és modernizáció. In: Körkép reform után. Tanulmányok a nyugdíjrendszerről. Szerk. Augusztinovits Mária. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 2001; Tomka Béla idézett művében éppen ellentétes következtetésre jut. Szerinte az 1930-as években éppenséggel közeledett a hazai társadalombiztosítási rendszer a nyugat-európaihoz.

6 William Beveridge: Unemployment: A problem of industry, Longmans, Green and Co, London, 1909

7 Az 1913. évi XXI. törvénycikk 1.§-a így fogalmaz: “Az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt nyolcz naptól két hónapig terjedhető elzárással büntetendő.” In: www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m =7217

8 1940. XIII. törvénycikk az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról. In: Magyar törvénytár (…)

9 Esztergár Lajos: Társadalomépítés. Különlenyomat a “Sorsunk” 1941. 1-2. számából. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs.

10 Erről közöl beszámolót: A szociális vármegye. A Komáromvármegyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet működése. Felelős kiadó: Magyary Zoltán és a Magyar Közigazgatástudományi Intézet, Budapest, 1941

11 1940. XXIII. tc. 2. §

12 Lásd ehhez: Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. In: Beszélő, 2001. 6. 74-92. o.

13 Berey Katalin: Szociálpolitikai kísérlet Magyarországon a 40-es évek elején. (Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap munkássága). Szociológiai Füzetek 25. Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya, Budapest, 1981

14 Hámori Péter érzékletesen írja le, hogy hogyan próbáltak a szociális nővérek a gyermeknevelésen, főzésen keresztül egészen a család nemi életéig befolyást gyakorolni a “juttatottakra”. Hámori Péter: Hatalom, “népnevelés” és házasélet. Elképzelések a családok házaséletének befolyásolására az ONCSA működésében. In: Nők és férfiak… avagy a nemek története. Hajnal István Kör. Nyíregyházi Főiskola Gazdaságtudományi Kar, 2003. pp. 286-294.

15 Csizmadia Andor, aki maga is dolgozott a felügyelőségnek, beszámol erről. Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon. Budapest, 1977. 289. o.

16 1940. XXIII. törvénycikk az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról. 3. § (2).

17 Erről részletesen lásd: Ungváry Krisztián: Árjásítás és “modernizáció”. Adalékok Imrédy Béla miniszterelnöki működéséhez és a zsidótörvények geneziséhez. In: Századvég, Új folyam, 26 (2002). pp. 3-37.

18 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8168

19 Lásd még ehhez Félix Péter: Johan Béla érinthetetlensége. Magyar Narancs, 2006. február 23., 24-25. o.; Vági Zoltán: Endre László politikai pályafutása 1895-1946. Szélsőjobboldali elit, közigazgatási apparátus, zsidókérdés. PhD-disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem 19-20. századi magyar történeti doktori iskolája, Budapest, 2003

20 1941. évi XV. törvénycikk, IV. rész, 9. §.

21 Az 1942. évi XV. tc. a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól. In: Magyar törvénytár, 1942, Budapest, Franklin, 89-109.

22 Kádár Gábor-Vági Zoltán: i. m. p. 82.

23 531.442/1942. OSZF. “Felhívás a Közjóléti Szövetkezetekhez a zsidókézből felszabaduló és a Szövetkezetek céljának megfelelő bérletek megszerzésére”. In: Nép- és Családvédelem, 1943. pp. 396-397.

24 Általános végrehajtási utasítás: 3600/1943. ME sz. rendelet; Az ingatlanok felhasználásáról szóló utasítás: 4250/1943. M. E. sz. rendelet. In: Magyarországi Rendeletek Tára, 1943. II., 1753-1779.

25 5300/1942. M. E. sz. rendelet a zsidók tulajdonában lévő egyes ingatlanok elidegenítésének szabályozásáról. In: Magyarországi Rendeletek Tára, 1942. III. 2592-2603 (szeptember 9.) Idézi Csősz László: Földreform és fajvédelem: a negyedik zsidótörvény végrehajtása. In: A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi, Budapest, pp. 176-192.

26 Csősz, p.190.

27 Ez a számítás bizonyosan igaz az 1943-as évre, amelyből még pontos nyilvántartások állnak rendelkezésre. A későbbiekben nem volt ilyen országos nyilvántartás, de feltételezhető, hogy a további földjuttatásoknál nem csökkent ez az arány, hanem inkább növekedett.

28 1944. április 14-én kelt 1600/1944. számú kormányrendelet a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről.

29 Észrevételek a zsidóknak az ország közéletéből és gazdasági életéből való kiküszöböléséről szóló (…) törvénycikk egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról készített rendelettervezethez. MOL K 150-1944-I-13.

30 Uo.

31 M. Kir. Belügyminiszter. 543.624/1944. OSZF. Tárgy: Zsidóingatlanoknak szociális célokra való igénybevétele. MOL K 150-1944-I-13.

32 Uo.

33 Uo., 1797. lap

Az írás teljes egészében elolvasható a HVG oldalán.