„Aki nem dolgozik, ne is egyék”?

október 11th, 2009 by sharky under Írásaim. No Comments.

Közös írásom Ligeti György szociológussal RomaPage-en. (English-language version)

2008. október 1. 
SZIKRA DOROTTYA – LIGETI GYÖRGY
 
 Ameddig mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyar gazdaság a környező országokéhoz képest alulteljesít, a gazdasági verseny nem kielégítő, s az állam a GDP 50%-át centralizálja, addig sem a kormány sem az ellenzék nem tud a gazdaság élénkítését, egyben a szociális feszültségeket csökkentő programot felmutatni. Az egymással évek óta párbeszédet sem folytató kormány- és ellenzéki pártok nyilatkozatai most egybecsengenek, amikor a legszegényebb rétegek szociális támogatásának megvonásáról szólnak, s a számukra nyújtott segélyt további feltételekhez akarják kötni. A közbeszédben jól észrevehetően eluralkodik az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” toposza. Mindeközben egyre aggasztóbb a probléma etnicizálódása, valamint a szélsőjobboldal térnyerése.


  Vonuló Magyar Gárda

„A munkára egyáltalán nem ösztönző támogatási rendszer kitermelte azt a réteget, aki munkát egyáltalán nem akar végezni, megél a biztos és magyar_garda_01rendszeres havi segélyből. A számos gyermek után felvett támogatások ellenére sem járatják gyermekeiket iskolába, óvodába. Kit terhel a felelősség mindezért? A felelőtlen szülőket. Nem vesznek tudomást a mi kultúránkról, történelmünkről, vallásunkról” – nyilatkozta az egyik észak-kelet-magyarországi falu polgármestere, aki az elmúlt hetekben néhány más polgármesterrel együtt azért tett szert országos ismertségre, mert – a fennálló jogszabályok ellenére – a segélyek kifizetését feltételhez kötötte: a szülőknek munkát kell vállalniuk, a gyerekeket iskolába járatniuk.

Mind a szociális szakemberek, mind a közgazdászok, mind pedig a politikusok véleménye egybehangzóan az, hogy a segélynél mindenféle más jövedelemszerző tevékenység jobb, mivel a támogatások generációkon át állandósítják az érintettek munkanélküliségét, perifériára szorítják őket. A segélyeket a helyi önkormányzatok kasszájából fizeti a társadalom. Ez azért okoz nehéz helyzetet, mert éppen azok az elmaradott térségben lévő, gazdaságilag nehéz körülményekkel küszködő kistelepülések tudják a legkevesebb segítséget nyújtani a helyi rászorulóknak, amelyekben a legtöbb munkanélküli szegény él. A tízmillió lakosú Magyarországon mintegy 170 ezer ember szorul rendszeres szociális segélyre. Ezek az emberek (és családjuk) tekinthetők annak a legalacsonyabb státuszú rétegnek, mely a legiskolázatlanabb, s a legkomorabb kilátásokkal rendelkeznek a jövőre vonatkozóan akár az egészség, akár a munkavállalás terén. A jelenlegi polémia éppen arról szól, hogy ezen „underclass” rétegtől miképpen lehet és kell megvonni a támogatást azzal a címszóval, hogy tagjait munkavégzésre kényszerítsék.

 
Bár a közbeszédben e csoport úgy él, mint amelyik önhibájából veszítette el munkáját, s saját akaratából kerüli a munkavégzést, a tények azt mutatják, hogy koránt sincsen arra lehetőség, hogy az underclass akár kisebb része is legálisan foglalkoztatott legyen. A szóban forgó önkormányzatok úgynevezett közmunka végzésének feltételéhez kötik a segély kifizetést. A közmunka nem számít munkaviszonynak, átmeneti jellegű, a közmunkát végző egyén után senki nem fizet társadalombiztosítást. Jellegéből adódóan nem teszi lehetővé a munkaerőpiacra való visszailleszkedést, a munkavégző képesség helyreállítását, sem pedig az ismeretek, készségek gyarapítását, mivel általában felesleges, a társadalmi élet színtereitől távol eső helyszíneken zajlik, melyet a segélyezettnek más, általában az övéhez hasonlóan alacsony társadalmi státuszú emberekkel együtt kell végeznie. A kutatók szerint a közmunka és más hasonló megoldások erősítik résztvevők függőségét az államtól, önkormányzattól, újabb klientúrákat építenek a szociális szakmának. A jelenlegi diskurzus abba az irányba hat, hogy a már régóta inaktívak szociális és pszichés erősítése helyett a sokszor értelmetlen, erkölcsjavító célzatú munkavégzésre kell a leghátrányosabb helyzetűeket rákényszeríteni: ahogyan a nemrégiben távozott szociális miniszter fogalmazott, „a minimálbérért keményen dolgozók azoknak az igazságérzetét bántja a jelenlegi állapot”.

Társadalmi vita

 A magyar társadalom az 1989-ben lezajlott társadalmi, politikai és gazdasági rendszerváltás óta 2006-ban nézett szembe először azzal a ténnyel, hogy a központi újraelosztás kizárólag az adókból befizetett összegből tud gazdálkodni. A pártok ideológiai hovatartozástól függetlenül a legutóbbi időkig csak ígértek az embereknek, a jólét áráról nem szívesen beszéltek. Médiapolitizálást folytatva saját népszerűségüket féltve nem nyúltak hozzá a legsúlyosabb problémákhoz. 2006-ig váltógazdaság zajlott a politikában, négy évente cserélték egymást a konzervatív, illetve a szociáldemokrata-liberális kormányok. 2006-ban e sorozat megszakadt, s a szavazók a szociáldemokrata párt (MSZP) vezette kormányt újraválasztották, amivel szemben a magát konzervatívként definiáló, de megnyilatkozásaiban nem egyszer szociális demagógiát használó ellenzék (FIDESZ) a szélsőjobb-oldal támogatására is támaszkodva átfogó kommunikációs hadjáratot indított.

 Gyurcsány miniszterelnök hírhedté vált 2006-os beszédében – a korábbi évtizedekben megszokott politikusi hangvételtől és megközelítésről markánsan eltérő módon – lényegében arról szólt, hogy a politikai elit nem halogathatja tovább a legégetőbb kérdésekkel való szembenézést. Választ kell adnia a versenyképesség romlására, a rendkívül magas államháztartási hiányra, az alacsony foglalkoztatottságra, és a nem kellően hatékony és felhasználóbarát jóléti rendszerek problémájára. A beszéd nyilvánosságra kerülését utcai zavargások követték, ugyanakkor – ha lassan is – megindult a társadalmi vita arról, mi az egyén felelőssége a gazdaság versenyképessége, a szociális jólét és az igazságos közteherviselés terén. A közvélemény elől immár nem titkolható Magyarország gazdasági elmaradása a térség többi országától. „Hungary now has the lowest growth in the European Union: just 1.3% in 2007. Unemployment is 8.1%. Romania and, even more humiliating, Slovakia, with their flat-tax regimes, look more attractive.”[1]

2008. március 9-én az ellenzék által kezdeményezett népszavazáson az ország lényegében egyként utasította el a Gyurcsány-kormány által bevezetett vizitdíjat, mely alapösszege 300 HUF ($1.91) volt, s mely az egyén saját hozzájárulása volt az orvosi vizsgálat költségeihez, illetve célja a figyelem felhívása volt arra, hogy a közszolgáltatásoknak ára van. A népszavazás után kormányválság alakult ki, a kisebbik kormánypárt (liberális SZDSZ) kilépett a koalícióból. Ugyanakkor a kormány megkezdte azt a munkát, amit a népszavazást megelőzően éveken át elmulasztott: közérthetően és világosan kezdett kommunikálni a választópolgárok felé arról, hogy miért van szükség arra, hogy az egészségügyi szolgáltatásokért vagy a felsőoktatásért a felhasználók fizessenek (co-payment). Ugyanakkor a magántőkének az állami egészségügyi rendszerbe való bevonásának kockázatairól nem sikerült meggyőzniük a közvéleményt, és így az a liberális párt „magánügye” maradt. A népszavazás által eltörölt vizitdíj, illetve felsőoktatási tandíj egyébként hozzávetőlegesen 40–50 milliárd HUF ($254–318 m), a GDP 0,2%-a.

 Mennyit költ az ország a legszegényebbekre? Pontos összegeket rendkívül nehéz meghatározni, mivel a segélyezés, illetve a különböző támogatások nyújtása önkormányzati hatáskörbe van utalva. A szociálpolitikusok különböző megközelítései szerint az alsó jövedelmi decilisbe tartozó mintegy 1 millió ember támogatására a központi költségvetés mintegy 316 milliárd forintot ($2.012 bn), azaz a kiadási főösszeg körülbelül 3%-át fordítja. Napjaink országos méretűvé duzzadt társadalmi vitája mégcsak nem is erről az összegről szól, hanem annak mindössze jelentéktelen töredékéről, a korábbiakban már említett mintegy 170 ezer ember víz fölött tartásának összegéről, ami a GDP mindössze 0,5%-a. A büdzsé túlterheltsége tehát semmiképpen nem a segélyezés számlájára írható. A most kibontakozott vita hevessége azt jelzi számunkra, hogy mélyebb problémáról van szó, mint a büdzsé sorsa fölött érzett általános állampolgári aggodalom.

A valóság és a médiapolitizálás

Magyarországon a legalacsonyabb a foglalkoztatottsági ráta az Európai Unióban (az aktív korú férfiak esetében mindössze 54,5%).[2] A foglalkoztatási ráta alacsony volta szinte teljes mértékben abból a tényből adódik, hogy az általános iskolát végzettek, vagy abból kihullottak számára – a munkaerőpiac tudásigényének megnövekedésével – megszűnt a munkalehetőség Magyarországon.[3] Ehhez a helyzethez nem alkalmazkodott az oktatási rendszer, amit az OECD PISA-vizsgálatai is tükröznek: Ma Magyarországon a tanulók jelentős része az általános iskola végeztével nem rendelkezik a munkaerőpiacon hasznosítható, rugalmas tudással. Ráadásul ezek a gyerekek többnyire az eleve nehéz helyzetben lévő szülők gyerekei: az oktatási rendszer nemhogy csökkentené, de növeli induló hátrányukat.

Az elmúlt évek állami, valamint az Európai Unió által támogatott programjainak tömege tett kísérletet arra, hogy a munkaerőpiacra integrálja a munkanélküli vagy a kiilleszkedett [excluded] embereket. Ezek a programok azonban csak kevés eredménnyel jártak, s éppen azon rétegek körében mondhatók a legalacsonyabb hatásfokúnak, melyek a leginkább rászorultak. Ennek oka többek között az, hogy olyan szereplők feladata (civil szervezetek, önkormányzatok) volt a munkaerőpiaci bejutás elősegítése, akik maguk is nagyon távol vannak a valódi piaci körülményektől, piaci szereplőktől.[4] Az okok között találjuk azt a körülményt is, hogy a felnőttek képzésének, átképzésének módja életszerűtlen volt, s a szereplők egyike sem volt igazán érdekeltté téve a fenntartható sikerben. A Strukturális Alapok felhasználásának ír sikertörténetét egyelőre úgy tűnik, Magyarország nem tudja megismételni: az EU-s támogatásokat nem sikerül megfelelő hatásfokkal a képzetlen rétegek felemelésére fordítani.

Már az 1989-es rendszerváltás előtt is létezett az országban munkanélküliség és szegénység, annak ellenére, hogy a hivatalos politika ezt nem ismerte el. A munkanélküliség úgynevezett gyárkapun belül volt jelen a rendszerváltás előtt, ami azt jelenti, hogy jelentős számban léteztek produktív munkát nem végző személyek a gyárakban. A nehézipar megszűntével, a rendszerváltást követően nem csak ők kerültek utcára, hanem mindazok, akik a csupán általános iskolai végzettséggel rendelkeztek, és segédmunkásként [unskilled labour] keresték a kenyerüket sokszor a lakóhelyüktől távol eső gyárakban. Miután megszűnt az ingázás lehetősége, szakképesítés, illetve a munkához jutáshoz nélkülözhetetlen network hiányában esélyük sem volt visszakapaszkodni a társadalomba.

Az munkabért terhelő járulékok igen magasak az országban, az ebből finanszírozott közszolgáltatások (az egészségügyi- és nyugdíjrendszer, valamint a foglalkoztatáspolitikai szolgáltatások) színvonalukban nem tükrözik ezt. A munkaerőpiac azonban igen: a vállalkozók ha csak tehetik feketén vagy szürkén foglalkoztatnak munkavállalókat, tehát igyekeznek a járulékok és más adók befizetését elkerülni. A feketén foglalkoztatottak sok esetben nyugdíj, illetve társadalombiztosítás nélkül vannak jelen a munkaerőpiacon. A feketemunka igazi haszonélvezője a középosztály.

A szociális szektor – szemben például az észak-amerikai kollegákkal – gyenge érdekérvényesítő képességű, a sok, egymástól elszigetelt civil szervezet – a Kurt Lewin Alapítvány kutatásai szerint leginkább szervezetszociológiai okokból – nem alkalmas az összefogásra. A szociális képzés Magyarországon csak a nyolcvanas évek második felében indult meg, a szakma tehát még fiatal, ugyanakkor leginkább a tűzoltásra van felkészülve, átfogó stratégia sem a szakma, sem pedig a kormányzati politika felől nincsen. Hiányzik a szféra hatékonyságát mérő indikátor rendszer is.[5]

Az országban nem elegendő az óvodai és bölcsődei férőhelyek száma, ennek ráadásul területi megoszlása is többé-kevésbé konvergens a területi hátrányokkal, azaz a gazdaságilag lemaradó térségekben ezen a téren is kedvezőtlenebb a helyzet. Ennek következtében a 0–17 éves gyermekeket nevelő anyák foglalkoztatásának aránya az OECD országok közül Magyarországon a legalacsonyabb (OECD Family Database 2007). A közoktatás egyre kevésbé tud mit kezdeni a hátrányos helyzetű rétegek gyermekeivel, azokat jobbára fogyatékosnak minősítve igyekszik az óvoda és az alapfokú iskola intézménye elkülönített intézményekbe koncentrálni. Szintén a Kurt Lewin Alapítvány kutatásai szerint a közoktatási intézmények konfliktuskezelési és kommunikációs kultúrája elégtelen. Az etnikai diszkrimináció e téren különösen szembe ötlő, így a romák többsége már gyermekkorban garantáltan a munkanélküliség zsákutcájában találja magát.

Halvány próbálkozás már történt Magyarországon arra vonatkozóan, hogy a segélyezettek számára civil szervezet bankokkal együttműködve mikrohitelt nyújtson. A bankok azonban megfelelő CSR stratégia híján,[6] valamint kommunikációs szempontból terhesnek gondolva a segélyezett rétegek vagy a cigányok ügyének felvállalását nem igazán partnerek ebben. Ráadásul a fővárostól és az innovációs folyosóktól távol eső – első sorban észak-kelet-magyarországi – falvakban általános az uzsora, mely nem egy esetben havi 100%-os kamatra ad hitelt a sokgyermekes, munkanélküli családoknak.

A helyett, hogy az oktatás elégtelenségével, a foglalkoztatáspolitika gyér teljesítményével, a középosztálynak a szegényebb rétegek kirekesztésében játszott szerepével szembenéznének, az ország vezető politikusai a szegények „lustaságát” és a szociális ellátórendszer „nem kellően munkára ösztönző voltát” kárhoztatják. Az állami televízió vasárnap este, főműsor-időben sugárzott politikai vitaműsorában (MTV-1, A szólás szabadsága, 2008. június 1.) a kormánypárt, illetve a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetői láthatóan egyetértettek abban, hogy az állami költségvetést minél kevésbé szabad terhelnie a szociális segélyeknek. Valójában mindkét oldal szavazatokat, illetve a szimpátia index növekedését várja attól, hogy azt üzenik, a legszegényebbek központi költségvetésből finanszírozott támogatását kell megvonni, hiszen „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Azt sugallják, hogy a leghátrányosabb helyzetű rétegek – túlnyomó részt romák – nem a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyok elszenvedői, hanem saját döntésük nyomán kerülik a munkát.

Etnikai dimenzió

Miközben a helyi és országos politikusok arról szónokolnak, hogy mindenkinek dolgoznia kell, a témáról szóló kommunikáció lassan etnikai mezt ölt: Magyarországon a „hátrányos helyzetű” megjelölés sok esetben a legnagyobb és általában véve a perifériára szorított cigányság szinonimája. A „segélyből élés”, csakúgy mint Észak Amerikában a „being on welfare” kifejezés burkoltan annak a rasszista indíttatású beszédmódnak a része, mely előfeltevése szerint a többségétől „eltérő kultúrájú” kisebbség szándékosan vállal családonként az átlagosnál magasabb gyermekszámot.

A magyarországi cigányság a teljes lakosság körülbelül 8%-át teszi ki.[7] Területi megoszlásuk nem egyenletes, jellemzően az ország legelmaradottabb, észak-keleti régiójában, valamint Budapesten koncentrálódnak. A 2003-as adatok alapján munkaképes korúak foglalkoztatási aránya a férfiak esetében 28%, a nőknél még ennél is alacsonyabb: 15,1%. Megszámlálhatatlan kutatás bizonyítja a romákkal szemben jelenlévő általános előítéletességet, s míg az állam a jogszabályok szintjén igyekszik lépéseket tenni a szegregáció csökkentéséért, az állami intézmények is rendre diszkriminálják e kisebbség tagjait.[8]

2006 óta látványos Magyarországon a szélsőjobb-oldal felerősödése. A rendőrség beavatkozását igénylő utcai zavargások – melyekről a nemzetközi sajtó is rendszeresen adott híradásokat korábban – szervezői és aktív résztvevői között megtalálhatók a szélsőjobb-oldali csoportosulások, prominens személyek. Az ország lakosságának jelentős hányada figyelmét keltette fel, hogy 2007 augusztusában megalakult a szélsőjobboldali hagyományokra épülő, nemzeti szocialista szimbólumokat használó félkatonai Magyar Gárda. Az ünnepélyes megalakulás az ország egyik legreprezentatívabb terén, a köztársasági elnök rezidenciája előtt történt. A Gárda azóta több ízben rendezett látványos felvonulásokat olyan falvakban, ahol magas a cigány lakosság aránya, minden esetben rettegésben tartva a szóban forgó etnikai kisebbség tagjait, valamint rossz érzést keltve az értelmiségi réteg körében. A félkatonai szervezet „cigánybűnözésről” beszél, állítása szerint megoldást kínál a jelenségre. Valójában azonban arról van szó, hogy egy, a perifériára szorított, a társadalmi intézmények mindegyike által diszkriminált etnikai kisebbséghez köti a magyarországi bűnözést, s a megélhetési nehézségekből eredő vagyon, illetve életellenes bűncselekmények egyedi elkövetőit egybemossa egy etnikai csoporttal. A félelemkeltő felvonulások mellett a szervezet kommunikációjának egyik pillére a külföldön bejegyzett, súlyosan alkotmánysértő honlap (www.ciganybunozes.com).

A kiúthoz ismét csak a politikai elit és az állam polgárainak felelős magatartása vezethet. Rövid távú politikai sikerek helyett a hosszú távon ható strukturális átalakításokra kell törekedni, melyek alapja a nyílt és tényeken alapuló tájékoztatás, a minél többeket érintő társadalmi vita megindítása. A szegényekre, különösen a rasszizmus és diszkrimináció nyomán partvonalon kívülre szorult etnikai kisebbségekre mutogatás helyett égetően fontos a közszolgáltatások átalakítása, az egyének anyagi hozzájárulásának növelése, a tulajdonosi szemlélet erősítése, egyben az állami újraelosztás olyan átalakítása, amely a leginkább rászoruló rétegek felemelésére komoly erőket fordít. A jelenleg szétszabdalt és nem hatékony foglalkoztatáspolitika és a szociális ellátórendszer integrációja mellett nézetünk szerint megkerülhetetlen a pedagógusok képzésének radikális reformja is. Ha azt akarjuk, hogy a szegény és cigány gyermekek következő nemzedéke ne találja magát a kispadon, olyan tanárokra van szüksége Magyarországnak, akik felkészültek a különböző hátterű gyermekekkel való foglalkozásra, és arra, hogy a gólrugáshoz szükséges készségeket átadják mindannyiuknak.

——————————————————————————–

[1] Hungary’s economy; A Magyar mess; Mar 27th 2008 | BUDAPEST; From The Economist print edition; Hungary may soon be overtaken by its neighbours [http://www.economist.com/displayStory.cfm?story_id=10926685]

[2] Lakatos Judit, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője (2006. április 27.)

[3] Fazekas Károly: A magyar foglalkoztatási helyzet jelene és jövője. http://econ.core.hu/doc/parbeszed/fazekas.pdf  

[4] Sághy Erna: Segélymunkák. Heti Világgazdaság 30 (20) p: 82.

[5] Nyilatkozza az ország legtekintélyesebb és legnagyobb szociális szakmai ernyőszervezetének vezetője, Pataki Éva (Egál, Radio Café FM 9.86; 2008. június 4.)

[6] CSR Communication of Corporate Enterprises in Hungary. Journal of Business Ethics (http://dx.doi.org/10.1007/s10551-008-9678-3) co-author: Ágnes Oravecz.

[7] Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság, 1971-2003. Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2004.

[8] Lásd például a European Monitoring Centre on Racism and Xenophobia jelentéseit.

Tags:, , .

spacer

Leave a Comment