„A szociálpolitika másik arca”

október 11th, 2009 by sharky under Írásaim. 1 Comment.

Írásom: „A szociálpolitika másik arca” címmel a zsidók elleni törvények és a szociálpolitika kapcsolatáról a két háború között, az Élet és Irodalom LII. 15. szám (2008. április 18.)

SZIKRA DOROTTYA
A szociálpolitika másik arca

Produktív szociálpolitika és a “zsidótörvények”1

Az alábbi tanulmányban a hazai szociálpolitika történetének három aspektusára szeretném ráirányítani a figyelmet: egyrészt bemutatom, hogy a kettészakadt szociálpolitikai rendszer, amelynek rendszerváltás utáni történetét legutóbb Szalai Júlia foglalta össze2, nem új keletű jelenség, hanem történelmi konstrukció, amelynek gyökereit megtaláljuk az I. világháború előtt, és kikristályosult formában megmutatkozik a két világháború közötti “szociális állam” felépítményében is. Ez az általam “kétvágányúnak” nevezett rendszer – bár természetesen sok alapvető változáson esett át – sajátos módon mégis túlélte az államszocializmust, és most más formában, mégis hasonló mintázatokat produkálva áll előttünk. Szociálpolitikánk rendszereken átívelő mintázatának legfontosabb eleme a társadalom legszegényebb rétegeinek “munkára fogására” irányuló akarat. A tanulmány második részében bemutatom a két világháború közti úgynevezett “produktív szociálpolitikai” kísérletet, amely az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alappal (közkeletű nevén: “ONCSA”) vált az állami szociálpolitika részévé, és amelynek lényege a munkára képes szegény családfők bekapcsolása a “gazdasági életbe”. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap jelentős eredményeket ért el az általa megcélzott népesség “felemelésében”, azonban fontos azt az eddig elfedett tényt is közelebbről megvizsgálnunk, hogy ezt részben a “zsidó birtokok” kisajátításának útján érte el. 3 A tanulmány harmadik részében tehát azzal foglalkozom, hogy hogyan, mennyiben vett rész az ONCSA az antiszemita törvénykezés végrehajtásában az 1940-es években. Ez utóbbi gondolat szorosan kapcsolódik ahhoz a holokauszt-történeti irodalomhoz, amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a zsidó személyek társadalomból való kizárása, majd elpusztítása mögött jelentős anyagi érdekek húzódtak meg.4 Ennek értelmében a zsidóság kifosztása tudatos, racionális aktusok összességeként is leírható.

A kétvágányú szociálpolitika

Az 1930-as évek szociálpolitikájának vizsgálata során kirajzolódik előttünk egy, a nemzetközi irodalomban “kétvágányúnak” nevezett szociálpolitika képe, amely szisztematikusan különválasztja a különböző társadalmi csoportoknak nyújtandó szociális ellátásokat, és ezzel élesíti a csoportok között már egyébként is meglévő különbségeket. Ebben a rendszerben az egyik “vágány” a kötelező társadalombiztosítási rendszer, amely azonban a lefedett lakosság tekintetében egyre inkább elmaradt Európa nyugati felétől.5 Ennek elsődleges oka az volt, hogy a mezőgazdasági népességet nem vette be a kötelező egészségügyi, baleseti és öregségi biztosításba, tehát jórészt megmaradt annak, ami a századfordulós megalkotásakor volt: az ipari, azon belül is a nagyipari munkások, valamint az állami alkalmazottak privilégiumának. Másfelől a munkanélküliség nem jelent meg a biztosítandó kockázatok között, holott ez Európa nyugati felén, legkésőbb a gazdasági világválság hatására, már megtörtént. Magyarországon a munkanélküliség elleni biztosítás hiánya az egymást követő kormányok tudatosan vállalt politikája volt. Ennek elsősorban az a kétkezi munkások munkához való hozzáállásáról alkotott szemlélet adott alapot, miszerint a munka nélkül lévő személy maga tehet a munkanélküliségéről. Az értelmiségi munkanélküliséggel kapcsolatban nem merült fel a “lustaság”, “érdemtelenség” gyanúja: itt a “rendszer” a hibás. Az 1930-as években az értelmiségi munkanélküliség okait a zsidók túlzott szerepvállalásában, valamint a trianoni határ túloldaláról érkezett értelmiségi bevándorlókban látták. A fizikai munkásokkal kapcsolatban azonban a társadalmi-gazdasági folyamatokba való beágyazottság merült fel ritkábban érvként a két világháború között, és mintha ma is inkább az önhibásságukat hangsúlyozná a politika és a közbeszéd.

A gazdasági folyamatok és a munkanélküliség kapcsolata Angliában Beveridge nagy hatású munkája alapján már az 1910-es években bekerült a köztudatba, a hazai politikai elitben azonban ekkor és a két háború közti időszakban sem tudott gyökeret verni.6 Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint az a tény, hogy a közveszélyes munkakerülés intézménye – a közvélekedéssel ellentétben – nem az 1945 utáni időszak terméke, hanem már 1913-tól létezett, és túlélve a két világháborút, vált az államszocialista rendszer szocialista munkára kényszerítő intézményévé.7

A fenti szemlélet következtében tehát úgy gondolták a döntéshozók, hogy a munkanélküli biztosítás bevezetése “ellustítaná” a munkásokat, végeredményben tehát annak “erkölcsromboló” következményei volnának. Ezzel ellentétes véleményen csupán a szociáldemokraták voltak, akik azonban a Bethlen-Peyer-paktumban mondtak le a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetéséről – az öregségi biztosítás javára. A munkanélküli-segély és a mezőgazdasági társadalombiztosítás hiányának aztán mélyreható következményei voltak. Így a megalázóan alacsony bérért végzett és sokszor értelmetlen közmunka maradt az egyetlen megélhetési lehetőség a munka nélkül lévő “épkézláb” szegények számára. A belügyminiszter véleménye az úgynevezett ínségakciókról jól illusztrálja a szociális problémákról alkotott uralkodó elképzelést: “Az ínségenyhítő tevékenység, amely az első években csak segélyzési akció volt, de amely a későbbi évek során etikai szempontból magasabb értékű szociális tevékenységgé alakult át azáltal, hogy a támogatásra szoruló egyének részére csakis munka ellenében biztosított segélyt: még ebben a fejlődöttebb alakjában sem volt alkalmas a legsúlyosabb szociális kérdések megoldására.”8

Az ínségmunka kudarcának világossá válása után, az állami szerepvállalás kibővülésének lehetőségével párhuzamosan jelent meg a produktív szociálpolitika gondolata, amely szintén abból indult ki, hogy a mezőgazdaságban megfelelő munkát nem lelő szegényeket, erkölcsi és gazdasági megfontolásból is, az eddigieknél hatékonyabban kell munkára fogni. Esztergár Lajos pécsi polgármester és szociális szakember, aki elsőként indított útjára produktív szociálpolitikai kísérletet, így értékelte a kialakult helyzetet: “Szerencsére a külföldi példákból (munkanélküli segély, munkanélküliség esetére szóló biztosítás stb.) idejében levonták az illetékesek a tanulságokat s a munkanélküli segélyezés és egyéb pótlékolás helyébe a munkát állították.”9

A mezőgazdaságból élők, akik ekkor az ország kereső népességének többségét tették ki, az állam részéről minimális segítségre számíthattak, csupán a karitatív gondozásban élen járó egyházak (többnyire a katolikus egyház) által létrehívott szervezetek végeztek az ország több városában jelentős szegénygondozást, ezek azonban a falvakat egyáltalán nem érték el. Mint az a népi írók ebben az időben egyre népszerűbbé váló szociográfiáiból a korabeli értelmiség és politikai elit számára is egyértelműen kitűnt, az ország mezőgazdasággal foglalkozó népességének nagyobbik hányada gyakorlatilag nyomorgott.

Összegezve tehát: a kétvágányú szociálpolitika egyik ága, a társadalombiztosítás valódi szociális jogot ad, függetlenül az illető személy “erkölcsiségétől”, “magaviseletétől”. A szociálpolitika másik ága, a segélyezés a “rászorultság” (rossz anyagi helyzet, vagyon hiánya) és az “érdemesség” egyénenkénti vizsgálatára épül. “Érdemesnek” a korabeli döntéshozók a munkaképteleneket, tehát a gyermekeket, időseket, fogyatékkal élőket tartották, míg a munkaképes korú szegények esetén ennek kritériuma az volt, hogy az illető hajlandó elvállalni a felkínált “ínségmunkát”. A segélyezés mindig bizonyos magatartásformák elsajátítását szabta a juttatás feltételéül, és ezt szociális gondozókon, majd szociális munkásokon keresztül ellenőrizte. Fontos eleme továbbá az, hogy ha valaki nem kap segélyt, az nem kérdőjelezheti meg a döntést, nem fellebbezhet, szemben a társadalombiztosítással, amely kikényszeríthető jogokat ad. Bár már a századfordulón felmerült a mezőgazdasági népesség bekapcsolása a társadalombiztosításba, komolyabb tervezetek nem készültek ez ügyben. Mivel a tömegeket érintő földosztás az uralkodó elit ellenállásába ütközött, a két világháború között a mezőgazdasági munkásság megsegítésének egyetlen kivitelezhető módjául a munkához kötött segélyezés adódott.

A produktív szociálpolitika

Esztergár Lajos az 1920-as évektől kísérletezett Pécs környékén, majd Szatmár megyében a “produktív szociálpolitikával”, amelynek lényege az “alsóbb néprétegek bekapcsolása a gazdasági vérkeringésbe”. Ebből a célból létrehozták a közjóléti szövetkezeteket, amelyek a helyi igényeknek megfelelően, de külső szakmai segítséggel szervezték meg a termelést és az értékesítést. Később, a belügyminiszter kérésére Magyary Zoltán, a magyar közigazgatás világhírű szakembere is bekapcsolódott a munkába, és Tata környékén létrehozták a “mintajárást”, amely a produktív szociálpolitika immár a Magyaryra és tanítványaira jellemző szisztematikus adatfelvétellel (szociális térkép) és bürokratikus rendszerrel (családi “kataszter” felállítása) megtámogatott kísérlete volt.10 Mindezek után 1940-ben emelték állami politikává a produktív szociálpolitikát. A grandiózus program végrehajtására az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) volt hivatott, amelyet a Belügyminisztérium az 1940. XXIII. törvénnyel hozott létre. Ennek irányítását az Országos Szociális Felügyelőségre bízták, melynek élére Esztergárt nevezték ki. Az ONCSA célja a törvény szerint “a leginkább támogatásra szoruló néprétegek erkölcsi és szellemi felemelése útján az életviszonyok javítása és a társadalmi kiegyenlítődés elősegítése; továbbá a népesség szaporodásának előmozdítása”.11 Az alap elnevezése (amennyiben az a “magyar nép”-et kívánta “megvédeni”), és annak fő célja, tehát a “társadalmi kiegyenlítődés” elősegítése a kor diskurzusában egyértelműen jelentette egyfelől a “magyarság” valódi értékeit hordozni hivatott parasztság és szegényparasztság felemelését és, másrészről, a “zsidó”, “német” és más nemzetiségek kiszorítását a gazdasági-társadalmi vérkeringésből.12

A közjóléti szövetkezetek vezetői a helyi közigazgatás irányítói voltak, valamint a Szociális Felügyelőség kirendelt embere. A közjóléti szövetkezeteken keresztül nagyobb összegű kölcsönhöz lehetett jutni telek- és földterület-vásárlás, házépítés, haszonállatok vagy éppen vetőmag vásárlása céljából. Az ONCSA a támogatást a legalább négy gyermekkel rendelkező, nyomorgó vagy nagyon szegény családoknak szánta, abból a célból, hogy nehéz helyzetükből egyszer s mindenkorra kikerülhessenek. A “célzás” utólagos kutatások szerint csak részben volt sikeres, hiszen a legtöbb nyomorgó család a kistelepüléseken élt, a legtöbb segély azonban a kisvárosok lakosainak jutott.13 A kölcsön további feltétele volt, hogy az illető “magyar” legyen, tehát például “németes” névvel nem lehetetett kölcsönhöz jutni (illetve névváltoztatás volt szükséges). Alapvető szempont volt továbbá a “megbízhatóság”, valamint az, hogy az illető család igyekezzen “keresztényi szellemben” élni és gyermeket nevelni. A férfiaktól elvárták a rendszeres munkavégzést, a nőktől pedig a gyermekek “rendes” gondozását. További gyermekek születése a visszafizetett összeg csökkenését vonta maga után. A szabályok betartására az Országos Szociális Felügyelőség által alkalmazott, de a helyi közösségben dolgozó “szociális nővérek” ügyeltek, akik közvetlenül segítették a családokat a “helyes életvitel” elsajátításában.14 Amennyiben a család nem engedelmeskedett az előírt normáknak, az a kölcsön megvonását és visszafizettetését jelenthette, bár a korabeli források alapján az gyanítható, hogy túlságosan sok ilyen eset nem történt.

Az ONCSA viszonylag rövid ideig működött: 1941-től nagyjából 1944 nyaráig, de 1946-ig megváltozott funkcióval még működtek egyes közjóléti szövetkezetek. Mivel a német megszállás idején az Országos Szociális Felügyelőség iratanyaga jórészt megsemmisült15, valamint a háború alatt nem készültek átfogó statisztikákat a működésről, az ONCSA eredményeit csupán megbecsülni tudjuk. Ami bizonyos, hogy 1941-re 78, 1942-re pedig már 92 közjóléti szövetkezet létesült, és összességében 84 000 család részesült valamiféle juttatásban 1943 végéig. Mindezt a törvény által előírt költségvetési forrásokból fedezték, amely a tervek szerint nem lehetett kevesebb 1940-ben 28 millió, 1941-ben 41 millió, 1942-től pedig 46 millió pengőnél.16 Ebből 31 000 család jutott nagyobb összegű kölcsönhöz, és nagyjából ugyan ennyi család tudott háziállatot beszerezni. Becslések alapján összesen nagyjából 12 000 “ONCSA-ház” épült a II. világháború végéig. Ezek a házak – amelyek központi tervek alapján egy- és kétszobás kivitelben készültek – néhol még ma is megvannak, és tipikusan a kisvárosok szélén, telepekben találhatóak meg. Az ONCSA háztelket és földterületet 1943-ban kezdett kölcsön fejében juttatni, ebben az évben összesen 25 000 katasztrális holdat. (A következő évekről nincsenek adataink.) A fenti számok azt mutatják, hogy az ONCSA meglehetősen komoly, összehangolt munkát végzett, még akkor is, ha tudjuk, hogy a programot megelőző felmérés 300 000 olyan nincstelen családot talált, amelyben négynél több gyermek volt, tehát a tervezettnél végül jóval kevesebb családhoz jutott el a támogatás.

 Az ONCSA szerepe a zsidótörvények végrehajtásában

A holokausztba torkolló antiszemita akciósorozatnak központi eleme volt a társadalompolitika, azaz, a társadalmi viszonyok megváltoztatásának igénye, és az ehhez szükséges politikák kidolgozása. Az Imrédy Béla által először 1937-ben kidolgozott “őrségváltás” a gazdasági javak újraelosztását tervelte ki, és azzal az igénnyel lépett fel, hogy a szociális feszültségeket elsősorban a zsidóság kárára enyhítsék.17 Ennek a társadalompolitikának közvetlenül is része volt az ONCSA, amely három és fél éves fennállása alatt a “harmadik” és a “negyedik zsidótörvény”, valamint a zsidók vagyonának zár alá vételéről szóló kormányrendelet végrehajtásában is részt vett, és ezzel az “őrségváltás” programjának egyik fontos végrehajtójává vált.

Az 1941-es, “harmadik zsidótörvény” célja az eugenika gondolatának megvalósítása, lényegében a különböző “népcsoportok”, “fajok” keveredésének megakadályozása volt.18 Ez egyúttal összefonódott a nemi úton terjedő betegségek visszaszorításának céljával, az egészséges utódok születésének elősegítésével, valamint a “keresztény”, “magyar” család megerősítésének céljával.19 A törvény lényegét, mint az köztudott, azok a fajvédelmi intézkedések adják, amelyek értelmében “zsidó nem zsidóval házasságot nem köthet”, illetve nemi viszonyba zsidó férfi “tisztességes nemzsidó nővel” nem kerülhet.20 A tiltó intézkedéseket mintegy kiegészítette a házassági kölcsön intézménye, amelyet a törvény 5. §-a szerint a Nép- és Családvédelmi Alap nyújtott a házasulandóknak. Az ONCSA ezzel a fajvédelmi törvény végrehajtásának egy jelentős tényezőjévé vált. A házassági kölcsönök odaítélését környezettanulmány és a házas felek “pedigréjének” részletes ellenőrzése előzte meg, amelyet a szociális nővérek bevonásával végeztek.

Az 1942-es, “negyedik zsidótörvényt” szintén alapvető fordulatot eredményezett a polgári jogok terén. Ez a törvény volt az első, amely direkt módon belenyúlt a tulajdonviszonyokba, amennyiben elrendelte a “zsidó” tulajdonban lévő mezőgazdasági ingatlanok átengedését. Csupán a “saját élettér számra feltétlenül szükséges” házat és kertet lehetett megtartani.21 Mint Kádár és Vági is megfogalmazza, a törvénynek egyértelműen gazdaság- és szociálpolitikai céljai voltak: a birtokreform elbukásával és a költségvetési források elégtelen voltával a politikai elit egyértelműen arra jutott, hogy “a valóban jelentős gazdasági befolyással rendelkező zsidók javaival lehetett-kellett finanszírozni a reformokat.”22

A törvény első körben a zsidó haszonbérlőknek való felmondást tette lehetővé. A közjóléti szövetkezeteknek “meg kell ragadniok” az alkalmat a földínség enyhítésére az Országos Szociális Felügyelőség körlevele szerint. 23 Ennek értelmében a felügyelőség felhívta a közjóléti szövetkezetek igazgatóságát, hogy “haladéktalanul állapítsa meg, hol vannak illetékességi területén olyan zsidóbérletek, amelyek alkalmasak volnának a közjóléti szövetkezet céljainak előmozdítására”. Ezek olyan területek lehetnének ahol “nagyobbszámú sokgyermekes család haszonbérletére” nyílhatna lehetőség.

A törvényhez kapcsolódó további rendeletek alapján az elvett öt hold alatti birtokokat a vármegyei és városi közjóléti szövetkezeteknek kellett juttatni.24 Az 5-100 hold közöttieket az Országos Vitézi Széknek adták át, a száz holdnál nagyobb ingatlanokat az Országos Földhitel (OFI) Intézet kezelte. 25 A legnagyobb “juttatott” így a Vitézi Szék lett 130 ezer katasztrális holddal, 96 ezer hold maradt az OFI kezelésében és 35 ezer hold a volt tulajdonos használatában (visszabérelte saját földjét). Ehhez képest az ONCSA-nak végül juttatott 20 ezer katasztrális hold föld meglehetősen csekélynek tűnik, az összes elvett földterület (525 hold) mintegy 3.8 százaléka.26 Ez azt bizonyítja, hogy a “zsidó-keresztény őrségváltás” azon célja, hogy a szociális feszültségeket a zsidóktól elvett vagyonból finanszírozzák, gyakorlatilag kudarcot vallott, hiszen az elosztás sokkal inkább politikai, mint szociális szempontok szerint történt. Bár, mint említettem, az összes elvett zsidóbirtokoknak csupán töredéke (húszezer katasztrális hold) került az ONCSA-hoz, ha azt nézzük meg, hogy az ONCSA által összesen kiosztott földterület (25 ezer hold) hány százaléka származott a negyedik zsidótörvény alapján elvett területekből, akkor azt találjuk, hogy a juttatott földek nyolcvan százaléka a “zsidó-keresztény őrségváltás” megvalósulásából származott.27

Az itt-ott döcögő végrehajtás ellenére hatalom nagyon is elégedett volt a közjóléti szövetkezeteknek a zsidó birtokok újraosztásában játszott szerepével. Ezt bizonyítja a zsidó vagyon végső elkobzásáról, az “őrségváltás” betetőzéséről szóló 1600/1944 M. E. rendelet28 előkészítésének levéltári anyaga, amelyben megfogalmazzák az ONCSA-ra váró feladatokat.29 Ez alapján a kisebb ingatlanok újraelosztását leghatékonyabban a közjóléti szövetkezetek tudnák elvégezni “amelyek behálózzák az egész országot és több év óta sok tízezer juttatással ezen a téren megfelelő jártasságot és tapasztalatokat szereztek.”30

Jaross Andor belügyminiszter a fenti javaslatnak részben megfelelő állásfoglalást adott ki a “zsidóingatlanoknak szociális célokra való igénybevétele” címmel 1944. június 6-án.31 Ebben azt javasolja, hogy a kisebb házakat óvodák, napközi otthonok, egészségházak stb. céljára kellene átalakítani. Ezzel a tárca ügykörébe tartozó épületek “építése azokban a községekben, ahol megfelelő zsidóingatlanok vannak, mellőzhetővé válik”.32 Mint fogalmaz: “Ezeknek az ingatlanoknak és ingóságoknak az értékesítésénél és juttatásánál felajánlom az Országos Nép- és családvédelmi Alap feladatainak megvalósítására alakult közjóléti szövetkezetek közreműködését, amelyek az 5 holdon aluli zsidóingatlanok juttatását és a juttatható ingatlanok értékesítését sikerrel, kifogástalanul, rövid idő alatt végrehajtották.”33

 Nincs két ország?

Tanulmányomban amellett érvelek, hogy a két világháború közti állami szociálpolitika alapvetően két vágányon futott. Egyik vágánya a szerződéses munkával rendelkező, főállásban alkalmazott ipari munkások társadalombiztosítása, a másik pedig a magyarországi hagyományok alapján mindvégig munkavégzéshez kötött segélyezés. A munkavégzés elsődleges célja az 1920-as években az erkölcsi nevelés volt. Ebből a rendszerből fejlődött ki a produktív szociálpolitika, amely immár értelmes és hasznot hajtó munkát igyekezett szervezni a rászorulók számára. A produktív szociálpolitika állami politikává emelésével egyidejűleg az “érdemesség” fokozott vizsgálata jelent meg, amely egyre inkább összefonódott a fajvédelem politikájával.

A szociálpolitika hazai kettős logikája azt is jelenti, hogy a segélyezettek, mivel valódi jogosultságokat nem szereznek, mindig sokkal inkább ki vannak téve a politikai áramlatok kénye-kedvének. Az éppen aktuális kirekesztési folyamatok hamar oda vezethetnek, hogy közülük a leginkább rászorulók kihullnak az ellátotti körből. A mezőgazdasági dolgozók szociális jogokból való kirekesztése, illetve hátrányos kezelése sajátos módon – elsősorban az erőltetett iparosítást és a téeszesítést szolgálva – továbbélt az államszocializmusban, és csupán az 1975. II., egységes társadalombiztosítási törvénnyel ért, legalább részben, véget. Ha ismét ugrunk egyet az időben, és rátekintünk a mai magyar szociálpolitikára, akkor azt láthatjuk, hogy annak domináns jellegzetessége éppen ez a kétvágányúság: a társadalombiztosítás és a segélyezés különálló logikája, és az, hogy a segélyezésből nagyon nehéz átkerülni a legális munkaerőpiac és a társadalombiztosítás világába. A környezet természetesen más: ma már nem a mezőgazdasági-ipari tengely, hanem inkább az ország leszakadó kistérségeiben élők és a városokban élők, valamint a felfelé vivő iskolákból kiszorítottak és az iskoláik révén jobb társadalmi pozícióba kerülők között húzódik a szociálpolitika által is megerősített határvonal. Az előbbi csoportban arányain felül vannak jelen a cigányok, ami tovább mélyíti a szakadékot, és ad tápot a többségi társadalom részéről az önhibásság hangsúlyozásának és a rasszista előítéleteknek. Hagyományosan “két országban” élünk, és szociálpolitikai rendszereink – amelyek a politikai és gazdasági rendszerváltások ellenére részben átöröklődtek – éppenséggel erősítik ezt a kettészakítottságot.

1 A cikk alapjául szolgáló kutatást az Oktatási Minisztérium Magyary Zoltán Felsőoktatási Alapítványa finanszírozta. A cikk a Századvég folyóiratnál megjelenés alatt álló tanulmány rövidített, szerkesztett változata.

2 Szalai Júlia: Nincs két ország…? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon. Osiris, Budapest, 2007.

3 Ebben az írásban a “zsidó” és a “magyar”, csakúgy, mint a “cigány” szavakat idézőjelbe tettem első használatukkor. Ezzel azt kívántam jelezni, hogy ezek a fogalmak a többség gazdasági-politikai igényeinek megfelelően folyamatosan újrakonstruált megjelölései voltak olyan embereknek, akik magukat nem feltétlenül jelölték volna meg így, nem feltétlenül tekintették magukat a többség által definiált csoportok részének.

4 A legátfogóbb ilyen munkák: Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. Noran, Budapest, 2005; Kádár Gábor-Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Jaffa, Budapest, 2005. A hazai zsidóság történetével és a holokauszttal foglalkozó irodalomból a tanulmányhoz felhasználtam még többek között: Randoph L. Braham: A népirtás politikája – a Holocaust Magyarországon. 1-2. kötet. Belvárosi, Budapest, 1997; Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. História Könyvtár, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000

5 Ehhez lásd Szikra Dorottya: Társadalombiztosítás és modernizáció. In: Körkép reform után. Tanulmányok a nyugdíjrendszerről. Szerk. Augusztinovits Mária. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 2001; Tomka Béla idézett művében éppen ellentétes következtetésre jut. Szerinte az 1930-as években éppenséggel közeledett a hazai társadalombiztosítási rendszer a nyugat-európaihoz.

6 William Beveridge: Unemployment: A problem of industry, Longmans, Green and Co, London, 1909

7 Az 1913. évi XXI. törvénycikk 1.§-a így fogalmaz: “Az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt nyolcz naptól két hónapig terjedhető elzárással büntetendő.” In: www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m =7217

8 1940. XIII. törvénycikk az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról. In: Magyar törvénytár (…)

9 Esztergár Lajos: Társadalomépítés. Különlenyomat a “Sorsunk” 1941. 1-2. számából. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs.

10 Erről közöl beszámolót: A szociális vármegye. A Komáromvármegyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet működése. Felelős kiadó: Magyary Zoltán és a Magyar Közigazgatástudományi Intézet, Budapest, 1941

11 1940. XXIII. tc. 2. §

12 Lásd ehhez: Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. In: Beszélő, 2001. 6. 74-92. o.

13 Berey Katalin: Szociálpolitikai kísérlet Magyarországon a 40-es évek elején. (Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap munkássága). Szociológiai Füzetek 25. Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya, Budapest, 1981

14 Hámori Péter érzékletesen írja le, hogy hogyan próbáltak a szociális nővérek a gyermeknevelésen, főzésen keresztül egészen a család nemi életéig befolyást gyakorolni a “juttatottakra”. Hámori Péter: Hatalom, “népnevelés” és házasélet. Elképzelések a családok házaséletének befolyásolására az ONCSA működésében. In: Nők és férfiak… avagy a nemek története. Hajnal István Kör. Nyíregyházi Főiskola Gazdaságtudományi Kar, 2003. pp. 286-294.

15 Csizmadia Andor, aki maga is dolgozott a felügyelőségnek, beszámol erről. Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon. Budapest, 1977. 289. o.

16 1940. XXIII. törvénycikk az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról. 3. § (2).

17 Erről részletesen lásd: Ungváry Krisztián: Árjásítás és “modernizáció”. Adalékok Imrédy Béla miniszterelnöki működéséhez és a zsidótörvények geneziséhez. In: Századvég, Új folyam, 26 (2002). pp. 3-37.

18 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8168

19 Lásd még ehhez Félix Péter: Johan Béla érinthetetlensége. Magyar Narancs, 2006. február 23., 24-25. o.; Vági Zoltán: Endre László politikai pályafutása 1895-1946. Szélsőjobboldali elit, közigazgatási apparátus, zsidókérdés. PhD-disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem 19-20. századi magyar történeti doktori iskolája, Budapest, 2003

20 1941. évi XV. törvénycikk, IV. rész, 9. §.

21 Az 1942. évi XV. tc. a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól. In: Magyar törvénytár, 1942, Budapest, Franklin, 89-109.

22 Kádár Gábor-Vági Zoltán: i. m. p. 82.

23 531.442/1942. OSZF. “Felhívás a Közjóléti Szövetkezetekhez a zsidókézből felszabaduló és a Szövetkezetek céljának megfelelő bérletek megszerzésére”. In: Nép- és Családvédelem, 1943. pp. 396-397.

24 Általános végrehajtási utasítás: 3600/1943. ME sz. rendelet; Az ingatlanok felhasználásáról szóló utasítás: 4250/1943. M. E. sz. rendelet. In: Magyarországi Rendeletek Tára, 1943. II., 1753-1779.

25 5300/1942. M. E. sz. rendelet a zsidók tulajdonában lévő egyes ingatlanok elidegenítésének szabályozásáról. In: Magyarországi Rendeletek Tára, 1942. III. 2592-2603 (szeptember 9.) Idézi Csősz László: Földreform és fajvédelem: a negyedik zsidótörvény végrehajtása. In: A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi, Budapest, pp. 176-192.

26 Csősz, p.190.

27 Ez a számítás bizonyosan igaz az 1943-as évre, amelyből még pontos nyilvántartások állnak rendelkezésre. A későbbiekben nem volt ilyen országos nyilvántartás, de feltételezhető, hogy a további földjuttatásoknál nem csökkent ez az arány, hanem inkább növekedett.

28 1944. április 14-én kelt 1600/1944. számú kormányrendelet a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről.

29 Észrevételek a zsidóknak az ország közéletéből és gazdasági életéből való kiküszöböléséről szóló (…) törvénycikk egyes rendelkezéseinek végrehajtásáról készített rendelettervezethez. MOL K 150-1944-I-13.

30 Uo.

31 M. Kir. Belügyminiszter. 543.624/1944. OSZF. Tárgy: Zsidóingatlanoknak szociális célokra való igénybevétele. MOL K 150-1944-I-13.

32 Uo.

33 Uo., 1797. lap

Tags:, , , .

spacer

One Comment

Large Hamster Cage  on január 31st, 2010

been looking for something like this all day :) thanks.

Leave a Comment